Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Még mielőtt a blogon is beköszönt a tavasz, és ezzel a “szezon”, néhány olyan műtermi fotót megmutatok, ami még a télen készült, és amit hosszabb érlelés után is egészen vállalhatónak érzek… :) A stúdiófotózás továbbra is új terep, tanulás-gyakorlás-felfeldezés, amihez persze nagyon fontos résztvevő a modell, akit fotózhatok – és Karinával mindenképpen jó dolgom volt… talán nem is utoljára, majd meglátjuk. Mindenesetre néhány elegánsabbra hangolt portré következzen most, aminek első sorban azért örülök, mert elég tudatos előre tervezés eredményei:

Napraforgó, végtelen Alföld, gémeskút, fehérre meszelt falú öreg református templom, a hegedűszót hallgatva felszabadult örömmel a port tánccal felverő násznép… úgy érzem, Petőfi Sándorunk is jól érezte volna magát. Lehetne persze mindezekről hosszabban is beszélni, de nézzétek inkább a diavetítést – annak az a dolga, hogy meséljen helyettünk is. :)

És talán még valamit kiemelnénk szóban, mert a fényképnek nincs hangja. És ez persze ismét nehéz, mert zenészeket, vagy legalábbis a zene iránt érzékeny lélekkel rendelkező embereket fényképezni kihívás. Reméljük azért, hogy hangfelvétel nélkül is érezni valamit, legalább az arcokon, amikor az a sok-sok, többféle kórushoz tartozó barát énekelt Anitáéknak. Emellett volt egy pillanat, amikor hosszú vívódás után is alig-alig mertük megnyomni az exponálógombot: amikor visszamentünk a templomba, és Csabáék kiterítették elénk azt a gyönyörű, szüleiknek (is) szóló ének-orgona duettet. Talán ismeri más is az érzést, amikor olyan csönd lesz, hogy még a légy is leszáll megpihenni… mi pedig csak hallgattuk, néztük őket, a fényképezőgép gombjára tapadt az ujjunk, és alig mertük lenyomni. Talán Eszter képe a fogadtatásról és a szülőkről mesél azért valamit. :)

A diavetítés zeneválasztása éppen ezért nem véletlen: évek óta tartogattuk, félre volt téve, és a megfelelő alkalmat vártuk – ami most elérkezett, ez az esküvői áldás Anitánál és Csabánál a legjobb helyen lesz. :)

A felvillantott pillanatképek mellett magunkkal hoztunk még valamit. Találkoztunk egy nagymamával, akinek igazából egy rövidke találkozás és szűk 10 perc beszélgetés elég volt ahhoz, hogy évekre nyomot hagyjon bennünk. Bár szeretnénk, ha mindent el tudnánk mesélni néhány fényképpel, ehhez talán kevés lesz. Amikor Csabáék mondták, hogy “volna még egy fotózási helyszín: a nagymamánál szép, régi berendezés van”, akkor nem értettük meg, mit fogunk igazából ott találni. Nem a régi berendezésért kellett nekünk odamenni (bár az is aranyos volt, ahogy elnéző mosollyal simított végig a “majdnem nagymamakorú” konyhaszekrényen, mondván: ez már újabb…) – de az a légkör, ami abban 10-15 percben körülvett minket, az igazi, bölcs, Istent ismerő nagyszüleink hangja és mosolya volt. No, ezért már érdemes volt odamenni.

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!