Képfényező blog | fotók, gondolatok…

A nyáron egy konferencián jártam Valladolidban, ebben a szépséges spanyol (kis)városban. Madridtól bő két óra busszal, vonattal kicsit kevesebb – ha nincs éppen vasutassztrájk. :)

Először jártam Spanyolországban, de remélhetőleg nem utoljára – Valladolidot nem jegyzik a legnevesebb turistacélpontok között, de ha a többi városuk “csak” ennyire vonzó hely, már érdemes körbenézni…
Elsősorban a hangulat teszi különlegessé, azt hiszem. Például este 10-kor az egész város apraja-nagyja kint van a sok sétálóutcán, a város szívének számító Plaza Mayor-on vagy környékén. És jókedvűen, vidámak, jó közöttük lenni – ráadásul a spanyol talán a legszebb nyelv, amit eddig hallottam, érdemes nyitott füllel sétálni az utcán. :)

Megszámlálhatatlan sok templom van mindenfelé, minden második sarkon biztosan – sok száz éves, sok ezer főt befogadó templomok ezek, impresszív látványt nyújtanak… legkülönlegeseb köztük talán a valladolid-i katedrális: szemre úgy tűnik (és az útikönyv ezt igazolja is), hogy kb. 300 éven keresztül folyamatosan építhették. Hatalmas nagy, láthatóan sok különböző részből összetoldozva – kívülről még feltűnőbbek a vöröstéglás betoldások a fehér mészkőben, de belülről sem kifejezetten egységes stílusú épület. Szombaton pedig amerre sétáltam, az összes templomban folyton esküvő volt, én nem is értem, hogy… de lehet, hogy kiköltözöm, ez az esküvőfotósok Mekkája kell legyen. :))

Persze vittem fényképezőgépet is, néhány fotó és rövid kis vetítés látható most itt a Képfényező blogon:

Jártam egyet a városban délután… kellett egy kis kikapcsolódás, feltöltődés. Az apropó a terepszemle volt egy pénteki fotózáshoz, de legalább ilyen fontos volt, hogy élveztem a tavaszt, a jó időt, azt, hogy néhány óráig turista voltam (Budapesten), néztem az embereket, a karikaturistát a Ráday utcában, a kávézókban üldögélő-beszélgető párokat, a padon napozó nagypapát, a ruhaboltokat látogató lányokat, és úgy egyáltalán, az életet…

És eközben újra meg újra rádöbbentem, hogy Budapest valami egészen csodás város. Kicsit vigyázhatnánk rá jobban, és csomagolhatnánk szebben, de ez most más lapra tartozik. Azt hiszem, megtaláltam a város leggyönyörűbb lakóépületét. Nem múzeum, nem kell hozzá belépőjegy és fotózási engedély… viszont keresni kell. És érdemes is nyitott szemmel járni, benézni minden kapualjba, mert néha varázslatos körfolyosós épületekre bukkanhatunk.

Jártam persze ismertebb helyeken is, bár a belvárosi templomot is inkább az Erzsébet-hídról, fentről és a homlokzatát nézve ismerjük. Pedig az oldalfal, a középkori részletek legalább ilyen szépek, ráadásul a híd alatti parkoló felől nézve a fény játéka is említésre méltó. :) A Párizsi-udvarról szintén kevesebbet hallottam az elmúlt években, mint amit érdemelne… ilyen belső teret, udvart, mennyezetet sem építenek mindenhol.

Röviden és tömören: szeretem Budapestet. Csak nem mindig tudom, hogy így van… de ha rászánok egy délutánt, hogy sétáljak, nézelődjek, igyak egy kávét a Váci utcában, akkor újra meg újra rájövök. :)

Valahogy úgy alakult, hogy tavaly őszig egyáltalán nem jártam Erdélyben. Magam sem értem, hogy lehet: utazni szeretek, Erdély közel van, és sok szempontból jó volt ott lenni. A táj csodaszép, az épületeknek helyenként lenyűgöző atmoszférája van, az emberek kedvesek, és hihetetlen történeteik vannak… Sebaj, minden kezdet nehéz. Először, de egészen biztos, hogy nem utoljára indultunk arrafelé. :)

Egy hosszú hétvégére mentünk, első éjjel Felőrön laktunk, a parókián. Meghökkentő lendülettel, lelkesedéssel dolgozó lelkész és felesége várt minket, a szépen felújított templom és az épülő iskola szomszédságában. No, meg olyan körtepálinkával, amit azóta is meghatottan emlegetünk… :) A templom és az iskola története pedig a legjobb Wass Albert regényeket idéző fordulatokban bővelkedik – a bukaresti minisztériumba, az osztályvezetőnek egy sporttáskában elvitt fél disznóval megsegített építési engedély még csak nem is a legjobb ezek közül… :)

Este elmentünk Désre, sétáltunk egyet a városban, elhoztunk valakit a vasútállomásról, és megcsodáltuk a templomot – mindig nagy rajongója voltam az ilyen gyönyörűséges, fazsindelyes, fiatornyos templomtornyoknak és évszázados kőfalaknak. Van valami nyugodt bölcsessége az ilyen korú épületeknek, és ez az atmoszféra valahogy hat az emberre…

Másnap kirándulni indultunk, az elvi úti cél a Nagy-Pietrosz csúcsa volt. Aztán kicsit elhúzódott a reggeli: megismerkedtem a zakuszkával – egész eddig azt hittem, amiben padlizsán van, az jó nem lehet. Tévedtem. :) Utána elindultunk, de nem jutottunk messzire, egy kanyar után, az út közepén tátongó iszonyatos gödörben odakoppant az autó, utána megállt, meg se nyikkant. Félretoltuk, telefonálgatás, némi morgás az útviszonyok miatt… végül utánunk jött a felőri lelkész egy autószerelő sráccal, és megoldották.

Az idő viszont elszállt, úgyhogy a nagy hegymászásból egy könnyed séta lett a domboldalban, de nem bántuk ezt sem. A rutinosabbak szerint igazi erdélyi táj volt – rám az újdonság varázsával hatott, megfogott. :) Amíg el nem kezdett nagyon sötétedni, ballagtunk felfelé, aztán visszafordultunk, és úgy beszéltük meg, mindenkinek azt mondjuk, fent jártunk a csúcson. Fényképem sajnos nincs onnan… :)

Este elindultunk visszafelé – halottak napja volt, megálltunk este  a Házsongárdi temetőben; majd késő éjszaka értünk Magyarigenbe, a parókiára. Aznap csak az tűnt fel, maga a parókia micsoda épület… méter vastag falak, nem túl magas, de boltíves mennyezet – olyan érzése volt az embernek, a következő ajtó mögött Bethlen Gábor sakkozik Bocskai Istvánnal. :)

Világosban, másnap azután körbejártunk… meglátogattunk néhány templomot, amiket az Ágoston Sándor Alapítvány sok szorgos munkás kéz segítségével rendbe rakott az elmúlt években; legalábbis amennyire az állagmegóváshoz szükséges volt (tetőszerkezet, leomló falak, …). Nehéz lenne mit hozzáfűzni a látottakhoz, a képek magukért beszélnek. És beszélnének még sokkal többet is, ha legalább egy kicsivel több időnk lett volna…

Reggel bementünk Gyulafehérvárra istentiszteletre – a rsakeformátus templomba, ami szintén lélekmelengető volt… De az igazán nagy élmény a 11. századi székesegyház. Beléptünk, és olyan érzésem volt, mintha a történelem a vállamra tette volna a kezét. Bentről nincsenek képeim, igazából képtelen voltam elővenni a gépet (alig 10 percünk volt, ezalatt csak néztem, néztem…) – de azt megállapítottam, hogy ez még a jáki templomot is felülmúlja. Eddig számomra az volt az etalon (meg egy picit a lundi székesegyház). Mellékesen a fél magyar történelem itt van eltemetve (Hunyadi László, Bethlen Gábor, János Zsigmond, …). Érdemes elolvasni a székesegyház történetét, egyfajta rövid kivonata lehetne Magyarországénak.

December elején tettünk egy villámlátogatást Bécsbe. Egy kisebb csoportot (egy buszt) vittünk, körbejártunk, nézelődtünk. A nap első felében idegenvezetősen, túristásan körbeszaladtuk a belvárost, utána elbuszoztunk a Belvedere-hez, és megnéztük a szecessziós kiállítást is, majd volt egy kis szabadidőnk délután.

Amit nagyon élveztem, köszönhetően leginkább Katinak és Andreasnak – őket az esküvői képeikről ismerhetjük. :) Andreas Bécsben született és nőtt föl, és rengeteg, idegenvezetőknél fel nem lelhető, de annál érdekesebb történetet tudott. Például a bécsi levéltárról, aminek a teteje néhány évtizede leégett – a nagybátyja pedig éppen akkor tűzoltóként dolgozott. És mint elmesélte, aznap hajnalban a szemközi spanyol lovasiskola vagyont érő lovait elegendő tűzoltó / hivatásos híján járókelők kezébe nyomták, hogy vigyék őket valahova messzire a tűztől. Tréfás elképzelni, hogy reggel álmosan ballagok munkába, és egyszer csak egy lovat vezetek pórázon, magam sem tudom hova… :)
Számomra ezek azok, amitől úgy érzem, közelebb kerülök kicsit a helyhez, ahol járok…

Azután a Stephansdom, ami akárhogy is nézzük, lenyűgöző. Nem csak gyönyörű, amúgy építeszeti szempontból. De vannak templomok, ahova az ember belép, és érzi, ahogy a történelem a vállára nehezedik… ezt éreztem egyebek mellett mondjuk Jákon vagy Gyulafehérváron is, és ezt éreztem itt is. És mint megtudtuk, a világháború után a város geometriai középpontjában álló, beszakított tetejű, erősen megrongált Stephansdom volt az első, amit a bécsiek újjáépítettek – többek között Andreas nagypapája, ezért (is) keresztelték őt itt.

A nap nagyobbik részében sok emberre kellett figyelni, ráadásul nem is volt kedvem olyan képeket csinálni, amikből tucatszámra áll a sok teljesen egyforma mondjuk a Flickr-en – úgyhogy például a Belvedere impozáns épületéről szemből készült fotó itt most nem lesz, bár tényleg szép… De néhány fotót azért hoztam arról, ami tetszett. Mert Bécs egy olyan város, ahol mi budapestiek szinte otthon érezhetjük magunkat.

Arcachon egy francia városka az Atlanti-óceán partján. Dél-Franciaország, közelebből Aquitaine régió – Bordeax térsége, ha közeli nagyvárost kellene mondani. Ide is érkezett a repülő egyébként.

Node, ha túllépünk a földrajzon, legalább ilyen érdekes dolgokat találunk. :) Minthogy példának okáért arrafelé remek vörösborokat készítenek. Viszont a francia nyelv elsajátítása nélkül némi bátorságot igényel egy szimpla vacsora is – első este, az utazástól kissé fáradtan egy étterembe betérve például majdnem ettem egy lósteak-et, véletlenül persze. Szerencsére addigra elfogyott, így maradtam a heringnél. :)

A másnapi vacsora alkalmaváal már elmerészkedtem a kagylóig is (igaz, addigra otthonosan mozgó ismerős is akadt) – míg harmadnap, nem kifejezetten önszántamból az osztrigát is megkóstoltam. De ezt senkinek nem ajánlom, komoly lelkesedés kell a citrom hatására még mozgó kagylóizé lenyeléséhez… bár azt is el kell ismerni, lassan fél éve, hogy megettem, és még élek. :)

Arcachon maga egy ízig-vérig tengerparti város, a homokos strand mentén rengeteg szállodával, mögöttük vásárolgatós sétálóutca, majd feljebb, az egész picit emelkedő domboldalon egy kicsit régebbi, mediterrán villa-sor. Turizmus, konferencia-turizmus persze a fő hajtóerő – én is így vetődtem erre.

A tengerpart fehér homokja mellett pálmafás sétány, esténként giccses naplemente és fényképező külföldiek (pl. én), a kikötőben nyugodtan kolompoló vitorlások. Szóval ilyen hely maga Arcachon. Legközelebb visszamennék hosszabb időre úgy, hogy napközben nem egy konferencián ülök – és megnézném a környéket is. A borszaküzlet kínálata alapján van néhány Château, szőlővel, pincével körülvéve – eszembe jutottak a valaha látott “Bor, mámor, Provence” című film képei… :)