Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Mint azt korábban említettem, kicsit tudatosabb lépésekkel is elindultunk a portréfotózás területe felé – ennek újabb lépcsője volt Réka, Sziszi és Zsófi néhány itt látható fényképe. Egészen gyönyörű őszi reggelt fogtunk ki, némi párával, őszi színpompával és beszűrődő napfénnyel. A “miért szeretem az őszt?” c. kérdésre ezentúl ezzel a néhány képpel fogok válaszolni. :)

Én magam is kíváncsian vártam, hogy vajon segíti vagy megnehezíti a dolgom, hogy együtt jöttek hárman – egyrészt jó lehet, mert könnyebb feloldódni és természetesen viselkedni, ha a három barátnő együtt van; másrészt szokatlan, hogy három emberre egyszerre próbálok figyelni. A közös képek aranyosak lettek, a természetes zavar tényleg gyorsan feloldódott, úgyhogy tulajdonképp jó ötlet volt – de tény, hogy kicsit “felületesebb” így az egyikükre vagy másikukra eső figyelem. Ha egyszer még a tavaszi virágok meghoznák a kedvet néhány fényképhez, lehet, hogy megpróbálhatnánk kiscsoport nélkül is… :)

Valójában az elmúlt évek során rengeteg portréfotót készítettünk – de ezek általában egy-egy fotóriportba vagy esküvői fotósorozatba “rejtve” jelentek meg. Pedig a lényegen nem sokat változtat: embereket fényképeztünk, és amennyire lehet, törekedtünk arra, hogy egy-egy kép minél többet mondjon el a fotón szereplőkről (talán még olyat is, ami első ránézésre nem feltűnő/látható).

Most ősszel érett meg az elhatározás, hogy néha kifejezetten azzal a céllal is elővegyem a fényképezőgépet, hogy esküvőktől, jegyesfotózásoktól és riportoktól függetlenül portrékat készítsek. Embereket fényképezzek, és persze első sorban megpróbáljam megmutatni, mi mindenért szerethetőek. Mióta fényképezőgép van a kezemben, ezt teszem, és valójában az “ember” a közös pont a legtöbb képben, amit készítettem, úgyhogy itt volt az ideje, hogy a közös pontig egyszerűsítsem a célt. :)

Persze valahányszor az ember kicsit új területekre téved, mindig jó valamilyen könnyítéssel kezdeni. Most annyi előnyt engedtem meg magamnak, hogy először az ismerőseinket kezdtem fényképezni – ami előny, mert hosszas közös kávézások nélkül is tudok már róluk sok mindent, és legalább egy kis papírra magamnak fel tudom írni, hogy mit szeretnék róluk megmutatni, miért szeretjük őket, mi az, ami hozzájuk tartozik és rájuk jellemző.

Az új irányba tett első lépések között néhány képet összeválogattam Eszterről. Ha a képek elég jól sikerültek, akkor felesleges leírni, hogy a legapróbb részletekig megmutatkozó igényességéért, és sok más egyéb mellett például az egyszerre több érzékszervünket meggyőző konyhai varázslataiért szeretjük. :)

Úgy hozta az élet, hogy Grétáéknál lassan a kitüntető “családi fotográfus” címet is megkaphatom… egy esküvőn találkoztunk először, akkor megjegyeztem magamnak ezt a stílusos, színes párt… de azóta vannak fényképeim a lánykérésről; nagy kedvencünk a téli, havas Balaton-felvidéki jegyesfotózás; és persze ott voltunk az esküvőn is. De az élet nem állt meg az esküvőnél. :)

Merthogy ahogy teltek a hónapok, szép lassan egy kismama-fotózás ideje is elérkezett, és ismét eszünkbe jutottunk. Örömmel és izgalommal készültem rá – kicsit úgy, mint az első esküvői fotózásokra. Új lehetőség és kihívás ez még nekem, nem voltak korábban kismamafotóim. Most már van néhány, és ezért hálás vagyok Grétának. Rájöttem, hogy ezt én szeretem (szeretném?) folytatni.

Akár így, ilyen félig-meddig stúdióvilágítással, de otthoni körülmények között – akár úgy, ahogy egyébként fotózni szoktunk: odakint a szabadban, természetesen fény mellett. Maradt még néhány kép a fejemben – egészen más stílusú és hangulatú fotók is. Szóval ha te is babát vársz, és szeretnél néhány képet még gömbölyödő pocakkal, jelentkezz bátran. :)

A képek kattintásra kicsit nagyobbra is nőnek!

Előfordul sokszor, hogy a fényképezés valahogy felüdít. Sőt, legtöbbször így van, ezért szeretjük. Embereket fotózni pedig akkor lehet jól, ha szeretjük, szeretni tudjuk őket – gyerekek esetén ez kifejezetten könnyen szokott menni. Még akkor is, ha az amúgy mindig jókedvű, mosolygós és kiegyensúlyozott kisasszonynál rögtön eltörik a mécses, ahogy belépek az ajtón. :)

Azért ha már lenne fiam, bemutatnám neki… :)

A nagyobbik pici lányra már a szemfülesek emlékezhetnek (innen és innen), Hangira még nem, úgyhogy itt volt az idő:

“Hát te meg mit akarsz itt?”

Azt szoktuk mondani, hogy inkább a fényképezőgépet vigyük a gyerekekhez, mint a gyerekeket a fényképezőgéphez. A műterem, és minden kitalált környezet idegen, mű, és éppen a természetessége, a gyermeki őszintesége vész el. Így történt ez most is, és még inkább megerősített ebben a gondolatban – az otthon és a család hozzátesz a képekhez, és az egész hangulatához valamit, amit kár volna elvenni.

Egy idő után rájöttünk: Saci már fényképez. :)

Még mindig Budapest belvárosának kincseinél maradunk… valóságos aranybánya ez.

Itt találkoztunk Zsófival is, és készítettünk néhány fotót “just for fun“, még mielőtt Tamás megérkezett volna a közös képekhez; ha úgy tetszik, készítettünk neki egy kis meglepetést. Szeretem az ilyen fotózásokat; az “intimnek” nevezett műtermes fotózás valahogy nem az én világom. Ez viszont valahogy természetesebb, őszintébb, ugyanúgy örömet okoz (neked és a párodnak is), és még csak nem is kell mindenki elől titkolni, büszke lehetsz rá. :)

Szeretem a “klasszikusan szép”-et, minden tekintetben – és ez végül össze is állt. Helyszín, stílus, ruha, Zsófi – úgy érzem, megtaláltuk a legjobb környzetet és hangulatot. Legalábbis nekem tetszik, de a lényeget illetően Tamást és Zsófit kellene megkérdezni… :)

A lentebbi képre kattinva zenés diavetítésként, az alatta lévő kis képekre kattintva pedig csak úgy, egyszerűen megtekinthetőek a fotók.
Zsófinak köszönet a modellkedésért, a Nikon Magyarországnak pedig a rendelkezésünkre bocsátott felszerelésért. :)