A(z) ‘őszinte’ címszóval jelölt bejegyzések:
Rita & Ádám
Nem tehetek róla, erről az esküvőről elsőként mindig Ádám gyerekkori cimborájának vacsoránál mondott szavai fognak eszembe jutni… illetve ebből egy, a legszebb székely vicceket idéző részlete: “Ádám merre van?” – “Sétál“.
A hozzátartozó háttérinfó: Ádám valóban sétált, nagyságrendileg talán egy hónapot, és párszáz km-t. :) Az El Camino pedig sok más mellett egy fontos ismeretséget is hozott… az esküvő története valahol ott kezdődött, bár hosszú volt még az út idáig.
Egy-két napja leültem újra átválogatni a képeket, ezúttal a blogbejegyzéshez – ez általában az utolsó válogatás, így ilyenkor már jól ismerjük a képeket, és a már ismerős, többször látott képanyagból eddigre kezdenek a legfontosabb, jellemzőbb elemek kiemelkedni. Ami most feltűnt: legszívesebban csak arcképeket válogattam volna. Mert ezeket az arcokat jól esik látni. :) Nem tudnám pontosan megmagyarázni miért, de szerintem aki megnézi a vetítést, rögtön érteni fogja: vannak azok az apró részletek az arcon, amik egyértelművé teszik, ha valaki tényleg őszintén, gyermekien, szívből jövően örül – és ezek az apró vonalak most ott vannak az arcokon.
Több ez az öröm a “felhőtlen boldogság” kissé üresen csengő frázisánál. Sokkal nagyobb dolog ez az öröm annál, aki találkozott már ezekkel a “felhőkkel” is… talán még nem túl személyes, ha annyit elárulunk, hogy ezekről a fülbevalókról egész nap szerettünk volna egy jó képet készíteni, és van ennek némi köze a felhőkhöz is.
Az arcokra visszatérve még egy pillanatra: nem csak Rita és Ádám arcát jó látni, hanem a többiekét is. Őszinték az arcok… végre nem telefonokat látok mindenfelé, hanem embereket, akik átélik a történéseket, részt vesznek benne. Örülök, hogy kibírták sok-sok fényképezés nélkül – és remélem, hogy a lentebbi diavetítésben meg is találnak sok mindent abból, amire emlékezni szeretnének:
A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)
Ági & István
Sokféle válasz létezik arra a kérdésre, hogy miért szeretek esküvőket, menyasszonyokat és vőlegényeket fotózni. Ha ráadásul ismerősökről van szó, hatványozottan igaz: boldognak látni embereket, akiket szeretsz, egyszerűen lélekemelően jó (avagy: “felbecsülhetetlen. Minden másra ott a…” :)
Két nagyon boldog embert látok itt, akiket ismeretek és nagyon szeretek jó néhány éve… és éppen ezért is nagyon jó őket ilyen boldognak látni. A kedvenc képeimen semmi “szakmai extra” nincs, azt hiszem… de ez a két arc, a mosoly, a csillogó szem valahogy most többet ér mindennél. Ennyire mosolygós képsorozatom azért nincs olyan sok, úgyhogy mindenféle zavaró képelemek, fényviszonyok és más egyebeket helyett figyeljetek az arcokra! :)
Igyekeztem persze én is legfelelő fényfoltokat és más hasonlókat találni, ha már megkértek, hogy hozzam magammal a fényképezőgépet – de nem ez most a lényeg. :)
Annyit azért be kell vallanom, ha Feri bácsi nem figyel oda, szívesen hazajöttem volna ezzel a csinos kis angol telivérrel… és hát, igazán jól állt e jóvágású úrvezető kezében is. Mégis, a képek alapján úgy tűnik, hogy az autók iránt állítólag némi érdkelődést mutató vőlegény figyelme mintha mégis egész másfelé kalandozott volna… Ági, ugye feltűnt?! :)
Fogadjátok szeretettel a diavetítést, és néhány kedvenc képünket itt, a bejegyzés végén! :)
A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)
