Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Már csak egyet kell aludjunk a Képfényező első idei esküvőjéig… és bár Zsuzskánál és Csonginál valószínűleg nem tudjuk izgatottabban várni, azért mi is várjuk. :)

A feleségem édesanyja mondott 2-3 éve egy mondatot, ami nagyon megmaradt bennünk, az egyik remek hazai énekesnőről, talán Bognár Szilviáról: “Ez a nő biztosan közel van Istenhez, mindene olyan szép”. Nagyon megtetszett a gondolat, sosem mondtam volna így ki magamtól, pedig milyen sok igazság van benne… és most, Zsuzskát és Csongit látva, fényképezve valahogy eszembe jutott megint. Ahogy leültek a fák alatt az ültetőkártyákat és már apróságokat festeni, varázsolni, ahogy bármihez hozzányúltak az széppé változott – ez mintha rájuk is pont ugyanígy igaz lenne. Már csak ezért is, kíváncsian várjuk, mit hoz a holnap… és néhány képet küldünk azért az utolsó pillanatokhoz. :)

A továbbolvasás előtt szeretnék megkérni mindenkit, hogy gondolkodjon el azon, milyen esküvőt szeretne – és írjon fel egy papírra öt kulcsszót (akinek már volt esküvője, az is felírhatja, hogy ma mit gondolna a legfontosabbnak). Akinek van kedve, hozzászólásként is beírhatja lentebb. :)

Jó volna látni valamiféle statisztikát, hogy egyes szavak milyen gyakran szerepelnek – mindenesetre azt hiszem, hogy bár talán nem lenne egészen toplistás, a “meghitt” és a “bensőséges” szavak azért elő-előkerülnének. Az oda vezető utat mégis sokszor rossz helyen keressük, azt hiszem. Pedig tulajdonképpen két képben benne van minden, ami Naómi és Tamás esküvőjét nehezen feledhetővé tette a számunkra – és ezek egyike sem igényel komoly szervezést vagy logisztikát… viszont kiderül, hogy egy esküvő mikor lesz bensőséges és meghitt. Például a nagy szeretettel, és kézzel egymásnak megírt levelektől, és attól, hogy ezen a napon is időt akartak és tudtak szánni arra, hogy kicseréljék, elolvassák, és jobban értsék, mit jelent mindez a másiknak, mit érez most. Másrészt, az talán nem véletlen, hogy a meghitt szavunkban ott bújik meg a hit. Az a hit, ami nem ül ugyan a kirakatba és nem tolakodik, de odafigyelő ember számára nyilvánvalóan áthat mindent, amibe ők ketten (és a család) belekeverednek. Egészen kis nüanszokból is meglátszik ám, amikor az imádság nem szertartás, hanem az élet megszokott része…

Volt persze sok más szép élményünk is ezen a napon – még mielőtt valaki azt hinné, hogy a megható, torkunkba gombócot növesztő pillanatok kizárnák a sok mosolyt, ölelést, vidámságot és mókázást. És persze ezúton is köszönjük a lehetőséget, az Operaházban fotózni mindig különleges élmény. Amiért pedig különösen is hálásak vagyunk: elméletileg egy esős napot a fotós külön csapásként kellene megéljen, de ez olyan nap volt, hogy legalább háromszor kezdett el esni, és ugyanennyiszer éltük át, hogy eláll – majd kisüt a nap. És azok a pillanatok, amikor a napfény elkezdi szétnyitni a párát, egészen gyönyörű fényeket hoznak. :)

Van még sok-sok kedvenc képünk a bejegyzés végén, lapozzgassátok bátran – de elsőként hadd ajánljuk figyelmetekbe a diavetítést: szándékaink szerint segít újra átélni ezt a szép őszi napot. :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Folytatjuk őszi portré sorozatunkat, ezúttal Nóri képeivel. :)

Azt hiszem, sikerült eltalálni a “körítést” is: megfelelően színes és napfényes volt a környezet is… márpedig ha valakinek, akkor Nórinak kijárt. Egyszerűen szoktuk úgy fogalmazni, hogy X-nek vagy Y-nak ma jó / rossz kedve van – pedig ennél többről van szó: igazából van, amikor valami felszabadult vidámság ragad át valakiről a környezetére, és van, amikor éppen nem (és így nem csak a saját jó/rossz kedvünkről van szó, hanem valahogy a társaságról). Bár erről sosem vezettem statisztikát,  azt hiszem, Nóri egyike azoknak a barátainknak, akiket talán a leggyakrabban találunk jókedv-átragasztós állapotban. Úgyhogy ez napfényes őszi délután az hiszem, jobban illik most ide, mint egy ködös-esős novemberi fekete-fehér képsorozat… :)

Mint azt korábban említettem, kicsit tudatosabb lépésekkel is elindultunk a portréfotózás területe felé – ennek újabb lépcsője volt Réka, Sziszi és Zsófi néhány itt látható fényképe. Egészen gyönyörű őszi reggelt fogtunk ki, némi párával, őszi színpompával és beszűrődő napfénnyel. A “miért szeretem az őszt?” c. kérdésre ezentúl ezzel a néhány képpel fogok válaszolni. :)

Én magam is kíváncsian vártam, hogy vajon segíti vagy megnehezíti a dolgom, hogy együtt jöttek hárman – egyrészt jó lehet, mert könnyebb feloldódni és természetesen viselkedni, ha a három barátnő együtt van; másrészt szokatlan, hogy három emberre egyszerre próbálok figyelni. A közös képek aranyosak lettek, a természetes zavar tényleg gyorsan feloldódott, úgyhogy tulajdonképp jó ötlet volt – de tény, hogy kicsit “felületesebb” így az egyikükre vagy másikukra eső figyelem. Ha egyszer még a tavaszi virágok meghoznák a kedvet néhány fényképhez, lehet, hogy megpróbálhatnánk kiscsoport nélkül is… :)