A(z) ‘Külföld’ címszóval jelölt bejegyzések:
Lea & Anton
Egyetlen apró tapasztalat talán nem alkalmas megalapozott következtetések levonására, de ha ebből az hétvégéből indulok ki, akkor Bajorország gyönyörű, dimbes-dombos, rendezett vidék, kicsi falvakkal és városkákkal, templomtornyokkal, és egészen otthonos, emberbarát atmoszférával.
Az ott élő (vagy legalábbis ott házasodó) emberek pedig, talán nem függetlenül a környzettől, kifejezetten természetesek, barátságosak, és kifejezetten jó velük. Talán nem ez a fejünkben élő kép a németekről általában, de Bajorország (legalábbis a vidéki arca) valahogy más: külföldről (Magyarországról) érkeztem közéjük, egy nagyonszeretem párt (*) leszámítva nem is ismertem közülök előzetesen senkit – mégis, mindannyian annyira barátságosak, közvetlenek és természetesen voltak, hogy egyáltalán nem éreztem magam idegenül köztül; és miközben végigdolgoztam a napot, mégis úgy érezhettem, mintha egy lennék násznépből. Élveztem nagyon.
Utaltam már rá, volt azért egy kedves fiatal pár, mitöbb: mostanra kis család, akiket ismertem. Néhány évvel ezelőtt az év egyik nagy ajándéka volt az az esküvő ott az Alpok egyik hegcsúcsán, ahol eddigi pályafutásom egyik kedvenc képét lőttem egy angyali szőke lányról, és az arcán legördülő könnycseppről. Ez a lány azóta nemhogy jó, de a lehető legörömtelibb alakot öltötte: épp a második gyermeköket várják. És ami mindenképpen összeköti Ninát (a koszorúslányt), Leát (a menyasszonyt), és párjaikat: a lehető legtermészetesebben és őszintébben megélik, átélik az érzéseiket.
És ezt én nagyon-nagyon szerettem. A templomban, a szertartás közben csak ültem a kövön, ölemben a fényképezőgéppel… és örültem, mint egy gyerek. Nem az egyébként kifejezetten szép belső tér, vagy a karakteres fényviszonyok, hanem az arcok miatt: amit ott láttam, az minden esküvői fotográfus álma. Amit bárki egyszerűen leolvashatott az arcukról (különösen az ilyenkor kivételezett helyzetben lévő fotós, aki velük szemben, és nem a hátuk mögött áll): az öröm, a maga természetességében. Ahogy tényleg átélték a pillanatot, ahogy láthatóan elvesztek a gondolataikban, és egészen ott tudtak lenni. Nem minden arcon látni ezt ennyire egyértelműen – de ha Lea & Anton, illetve korábban Nina & Sebi esküvőjéből indulok ki, és talán a környezettől, a környéktől is függ, akkor gyakrabban szeretnék oda járni fotózni. Akinek van füle, hallja! :)
No persze nem csak azért voltam ott, hogy néhány jó emlékkel gazdagodjam (bár a számomra nyilván ez is fontos); sokkal inkább azért, hogy azok is jó (és hosszan tartó) emlékekkel gazdagodjanak, akik kedvesen meghívtak ide; álljon hát itt e bejegyzés végén az esküvői diavetítés, és lentebb egy válogatás a kedvenc fotóimból:
A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)
Andi & Gilberto
Hálásak lehetünk Andinak és Gilberto-nak, mert az egyik legnagyszerűbb helyszínre hívtak minket, ahol valaha esküvőt fotóztunk. Bár nehéz a festői hegyeket és az emberi kéz alkotásait összehasonlítani, el kell ismerjük, hogy a Villa Luppis ízig-vérig tökéletes olasz hangulatot, légkört teremtett. Az összes apró részletében, a Villa egészében, és a teljes vendéglátás minden ízében. Azt tanultuk, Gilberto-tól, hogy egy embert teljes egészében leírnak a saját részletei – és most el kell ismerjük, a helyszín önmagában egy erős bemutatkozás volt. Szerettük nagyon… :)
Persze a legjobb helyszín sem ér semmit emberek, kapcsolatok és érzelmek nélkül – és most mindent megkaptunk: szeretet, szerelem, mosoly, nevetés, vidámság, örömkönnyek, párás tekintetek, ölelés és csók, barátok és testvérek… volt olyan szerencsénk, hogy mindennek részesei lehettünk, és megkaptuk az esélyt, hogy “lefordítsuk” fényképekre.
Leginkább azt szeretnénk ajánlani mindenkinek, hogy dőljön hátra, kapcsolja be a zenét, és nézze végig a diavetítést – reményeink szerint mindent elmesél. De persze előtte kedvcsinálóként egy pillantást vethettek néhány kiválogatott kedvenc képünkre is itt, a diavetítés alatt. :)
A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám!
