Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Anitának és Csabának köszönhetően ismét szívünknek kedves környéken, a Balaton-felvidéken fotózhattunk: az első beszélgetés során kiderült, hogy közös kedvencünk ez a vidék. Bízunk benne, hogy a képek el is mondják, miért… :)

Így aztán Anitáék kaptak egy szabad délutánt, mi pedig hagytuk őket, hogy élvezzék a napsütést, erdőt-mezőt, szőlőt és mindazt, amit a környéken találtunk – és közben próbáltunk úgy fényképezni, hogy ne is nagyon zavarjuk őket. Az eredményt az alábbi diavetítésbe sűrítettük. Remélhetőleg még időben érkezik – holnap találkozunk ismét! :)

A legemlékezetesebb kalandok rendszerint úgy történnek meg velünk, hogy nem készülünk rá, nem tervezzük és nem teszünk érte semmit. Egyszer csak megérkezik, és sokszor már menet közben tudjuk, hogy most valami olyan történik, amire még sokáig emlékezni fogunk. Mint például Vértesszentkereszten Katával és Michael-lel. Előre kinéztük magunknak a (valóban gyönyörű) kolostorromot, és egy vasárnap délután / este elmentünk, egy jegyesfotózás volt a cél.

A kolostort megtalálni sem volt egyszerű, a környékbeliek sem nagyon ismerik, kilométereket kellett az erdőben autózni – de végül megtaláltuk. Szomorú meglepetésként magas kerítés és hatalmas, csukott vaskapu vette körül. Körbenéztünk, este fél nyolc volt, nem láttunk sehol senkit. Nekiveselkedtünk hát a kapunak… hangos csikorgással elindult. Majd, alig pár centi után nagy, messzire halló dörrenéssel, vagy inkább fémes csattanással megállt. Megláttuk a láncot.

Majd fél perc múlva megláttunk egy kalapot. A kaputól messze, a növények fölött megemelkedett, és lassú, türelmes járással közeledni kezdett. Közelebb jött, és hirtelen eszembe jutott Kusturica. És a Macskajaj, amit egyetlen hivatásos színész segítségével készült, ellenben sok lenyűgöző karaktert vonultatott fel, akiket ki tudja, honnan gyűjtött össze… Vértesszentkereszten nem járt, pedig a kolostor őrét magával vitte volna.

A kalap, és alatta egy fürkésző, kissé unott, a szeme sarkában halvány, fölényes mosolyt sejtető arc tehát közelebb jött. Illedelmesen ráköszöntünk, elmondtuk, mi járatban vagyunk. Lassan oldalt fordult, és a táblára bökött: a belépés díjtalan, 18 óráig. “Hány óra van most?” – kérdezte. Fél nyolc volt. Ráadásul a fotósokat utálja. “A halott anyja hátára felmászna egy képért… letapossa a virágaimat. A fotósokat különösen utálom.” Néztük egymást. Tudtuk, hogy nem szoktunk virágokon taposni, egy kolostorban különösen nem.

Végtelen hosszúnak tűnő ideig néztük egymást, végül megszólalt. “Rendben van, ha három találós kérdésre megfeleltek, bejöhettek.” Azt hittem, rosszul hallok, vagy valami filmforgatáson vagyunk… de nem. Most érkezett az a bizonyos, nehezen felejthető emlék. Így, kalapban, fürkésző, összehúzott tekintettel.

Mi a kedvenc színed?

A lila.

Nem jó válasz. “Barna… nem, a kék!”
(ha valakinek nem volna ismerős, akkor: http://www.youtube.com/watch?v=HF3A9xxkt-s)

Hogy hívnak?

Kata.

Jó válasz.

Patkányország „Négy láb, két farok” című hímsoviniszta lapjában egy vadászgörény írja a nekrológot. Morálisan elítélhető-e ezért?

Itt feladtuk. Gondolkodtunk hosszasan, nem jutottunk dűlőre.

„Hát gyerekek, hogy oldunk fel egy paradoxont, egy másikkal. Amúgy patkányország nem is létezik.”

Bejutottunk. “Tíz percetek van, ebből húsz már eltelt.”. És ez egy templom, felszentelt hely. Paráználkodni nem szabad… csak nekem. Pallosjogot gyakorlok, és a kutyám a bakó.”
Igyekeztünk hát a kutyával is jó viszonyba kerülni… :)

Így történt, hogy bár nem terveztük, nem készültünk rá, de azt hiszem, mind a négyen gazdagabbak lettünk valamivel. És persze fényképeztünk is aznap délután, nem csak a kolostornál, de út közben is. Varázslatos felhők voltak, a zivatart elkerültük, úgyhogy csupa jó dolog történt velünk aznap. Holnap következik az esküvő, kicsit már kíváncsiak várjuk, mi következhet ez után… :)

Addig is, fogadjátok szeretettel a diavetítést, és néhány kedvenc képünket lentebb:

És ha legközelebb erre jártok… ne döngessétek a kaput. Egyből tudtam, hogy Pestről jöttetek.

Igaza volt. Ennél kisebbnek régen éreztem magam… :)

Az esküvői fotós némiképp hasonlít a medvére vagy mondjuk a sünre: mi is egyfajta téli álmot alszunk télen, Karácsonytól tavaszig. :) Ilyenkor van lehetőség például megálmodni sok érdekes tervet az előttünk álló szezonra. Így tettünk mi is tavaly, és összegyűjtöttük megvalósításra váró terveinket. Sok ezek közül azóta valóság lett, de az egyik legkedvesebb csak nem akart összejönni… egészen az utolsó pillanatig. De aztán Andi és Balázs jóvoltából a “szezonzáró jegyesfotózáson” végre eljutottunk a közös főzésig is. :)

Nagyon szeretjük a hétköznapi, természetes helyzeteket – ezek a pillanatok azok, amikor a párjaink annak ellenére önmaguk tudnak lenni, hogy ketten keringünk körülöttük fényképezőgépekkel és objektívekkel felfegyverkezve. A konyha és a főzés pedig ilyen szempontból tökéletes választás: gondoljunk csak arra, hogy minden összejövetelen azon kapjuk magunkat egy idő után, hogy mindenki a konyhában van. :)

Egy szó mint száz: örülünk, hogy Andiék kedvet kaptak  mindehhez, színesek és amikor épp nem koncentráltak nagyon, mosolygósak voltak. Ugyanolyan jól éreztük magunkat velük, mint ebben a számomra Kiskunhalashoz kötődő baráti körben bárkivel – úgyhogy már várjuk az esküvőt… ahol egy másik, téli álmunk alatt megszületett tervet igyekszünk majd átültetni a gyakorlatba. :)

Van, aki az esküvője közeledtével a “fellegekben jár” – de az már egészen szokatlan, hogy mindezt a földön álló repülőgépek egész seregével tegyük meg. :) Annával és Péterrel mindenesetre erre vállalkoztunk, és nem bántuk meg: ezek a régi MALÉV-es vasmadarak egészen jópofa hangulatot adtak.

Nem kell persze megijedni senkinek, volt nálunk színes film memóriakártya is, a bejegyzés alján látható diavetítésben visszatérnek a színek, elsősorban Anna jóvoltából: komolyan vette a “szeretjük a színeket” megjegyzésünket, és ennek örültünk. :) De itt a blogon maradtunk a monokrómnál: ez a sok régi vasmadár valahogy mindenféle fekete-fehér mozifilm emlékét idézte fel…

Ha jól számolunk, már csak kettőt kell aludni az esküvőig, avagy: még két napja van mindenkinek megtalálni a szombati fehér-lila-fekete összeállítást. ;) Addig pedig fogadjátok szeretettel a diavetítést:

Csupa izgalmas fotózásunk van idén. Nemrég sárkányeregetésből tanultunk valami egészen újat, most pedig a legalapvetőbb zsonglőrmutatványról: ha egyszer végre valahára tényleg megtanulok 3(-4-5-…) labdát dobálni és a levegőben tartani, azt nagyrészt Daninak köszönhetem majd. Node, ne rohanjunk ennyire előre… :)

Úgy kezdődött, hogy volt egy szép őszi délutánunk – menjünk hát valahova a szabadba, és élvezzük a jó időt! Így merült fel a Libegő mint javaslat: régen, utoljára talán gyerekkorunkban jártunk arra, és mindig szerettük. Fel is libegtünk annak rendje és módja szerint a János-hegyre, sétáltunk egyet odafent, majd lelibegtünk.

Amivel viszont minket is megleptek Daniék: amikor összetalálkoztunk, előkerült a hátizsákból egy csomó színes labda. “Zsonglőrlabda”, úgy hívták őket. Pont arra való, amire a név alapján mindenki gondol. Ekkor még nem tudtuk, csak sejtettük: aki ilyesmivel érkezik egy délutáni fotózásra, az nagyon komor lélek már nem lehet. :)

Előzetesen mindössze két dolgot kértünk Anitáéktól: legyenek színesek, és ne felejtsék otthon a mosolyukat. Így is történt: ilyen mosolygós, jókedvű párokkal szeretnénk mindig találkozni. Mondjuk veletek legközelebb most szombaton.! :) És ha az esküvőn talán nagyon színesek nem is lesztek (ki tudja…), de ez a könnyed, vidám hangulat megmarad, nagy baj már nem lehet. :)

Természetesen készültünk egy diavetítéssel is: libegős, zsonglőrlabdás, mosolygós, napfényes, … kattintásra indulós: