Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Helga és Sanyi személyében egy nagyon kedves párt ismertünk meg. Október elején, a még javában tomboló őszi nyárban tartották esküvőjüket Szentesen. Korábban még sosem jártam ebben a városban, de mostantól mindig Helga és Sanyi fog róla eszembe jutni. Engedjétek meg, hogy bemutassam csapatunk legújabb tagját, a Képfényezőt még magasabb szintre emelő drónt :), itt láthattok is egy képet, melyet Ő készített.

A legtöbb párral ellentétben Helgáék nem szerették volna, ha a készülődés pillanatairól is készülnek fényképek, így az esküvő napján csak délután kezdődött számunkra a munka. A szertartás után egyből a vacsora helyszínére érkeztünk, hiszen a kreatív fotózásra Attilával már korábban sor került. Nem volt más dolgunk, mint megörökíteni az eseményeket a szertartástól kezdve a fergeteges buli tetőpontjáig. Nem volt itt hiány meghatódott örömkönnyekből és őrült, erezdelahajamat partyból sem. Nagyon jól éreztük magunkat, és máskor is szívesen visszatérünk Szentesre.

(* innentől Attila): amíg a kreatív fotózásnak helyszínt adó tóalmási kastélyhoz autóztunk, elég sok időnk volt beszélgetni. Eközben igen sok közös pont kiderült – Helga hasonló kutatói pályán játszik, mint én szűk 10 évig (amúgy nagyjából a szomszéd épületben), Sándor pedig egészen hasonló informatikai pályán mozog, mint én az utóbbi években. Aztán ahogy beszélgettünk a világ különféle dolgairól, kiderült, hogy igen sok mindenről hasonlóan gondolkodunk – és ez nem is lepett meg igazán. Nem tudom megmondani, mi az oka, hol vagyunk benne mi magunk a képeinkben – de évek óta a legtöbb esetben olyan párok találnak meg minket, akikkel sok fontos dologról elég hasonlóan gondolkodunk… és ez nagyban megkönnyíti a munkánkat is.

Van viszont egy terület, ahol nagyon különbözőek vagyunk: a táncparkett. És ez jót tett az estének… :) Kicsit szinte váratlan is volt, hogy milyen lendülettel vetette magát a buliba Helga és Sanyi – és amikor a buli tetőfokán talpig menyecskében és újemberben, két tűzpiros boxkesztyűvel befutottak, már olyan tűzbe jött értük a közönség, hogy ahhoz képest bármely ökölvívógála elbújhatott volna. :)

Végül, még a diavetítés előtt ki kell emelnem a kedvenc pillanatomat – egy, nagyjából láthatatlanul maradt jelenetet. A nyitótánc előtt igyekeztem keresni egy pontot magamnak úgy, hogy a násznéppel szemben helyezkedjek el – általában kerem ilyenkor az embereket a háttérben (még akkor is, ha a koreográfiát nem feltétlen “szemből” látom). Sokszor olyan jók az arcok… de most, ahogy a nagyikat néztem-néztem, egy időre fényképezni is elfelejtettem. Nem tudom pontosan, mi minden juthatott eszükbe, de a végén egymás vállán törölgették a könnyeiket.

A többit már hagyjuk meg a diavetítésnek, és a lentebb összeválogatott kedvenc képeinknek (érdemes átpörgetni, néhány jó arcot fogtok még találni). :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Kezdjük a legnyilvánvalóbb, szembetűnő ténnyel: bár önmagában egy remek helyszín nem tesz jóvá egy esküvőt – de biztos nem is zavar. Márpedig Balatonfüred tetején, a Tihanyi-félszigetre és a Balatonra néző panorámával, a környező szőlőkkel, egy “már az ükapja is kertész volt” szintű angol kertésznek is becsületére váló kerttel a Villa Vitae mindenképp előnyére vált a napnak.

Ami még fontosabb: mindezek mellett kaptunk egy végtelenül jókedélyű, felszabadult párt, és olyan testvéreket, szülőket, akik között alapvetően élmény volt a nap. Amikor móka-kacagás ideje volt, széles jókedv; amikor az érzelmesebb helyzetekhez értünk, láthatóan átélt pillanatok, sokatmondóan párás tekintetek… így összességében még a fotós dolgát igencsak megnehezítő nyári verőfény mellett is jó dolgunk volt. :)

A családból is ki kell azonban emeljünk egy párt – igazi, életteli, összekacsintós jópofasággal, humorral, vagánysággal, és nem utolsó sorban táncos lábakkal. Ilyen nagymamit, nagypapit kívánunk mindenkinek… őket pedig az Isten éltesse még sokáig együtt! :)

A szertartáshoz még egy megjegyzés: az utóbbi években láttunk már több, nagyon szimbolikusnak és komolynak gondolt, az évszázados hagyományokat helyettesítő rítust, különféle anyagok összeöntésével például – de a legkézenfekvőbb, és a nyári meleghez leginkább illő megoldással én most találkoztam először. A hideg rozét és a szódát az Isten is fröccsnek teremtette, ráadásul e kettő kétféle színnel bír, összekeverve pedig egy harmadikkal, így hát igazán tökéletes párosítás e célra – íme, egészségetekre. :)

És ha már tánc: a nyár egyik, ha nem a legnagyobb bulija volt Saci és Gyuri esküvőjén, amihez igen sokat hozzátettek ők maguk, de a cimboráknak is kijár a dícséret, és nemkülönben a család többi tagjának – a fent említett nagyiék mellett volt még néhány, egészen csiszolt technika a parketten…

Méghozzá azon parketten, ami mellett a feszített víztükör szinte kínálta magát egész este… nem csak néhány szép tükörképpel kiegészített bulifotóhoz. Nem is lepődtünk meg igazán, amikor éjfélhez közeledve felharsant az “Ússzál Gyuri!” kórus – de arra mi sem számítottunk igazán, hogy pillanatokon belül csobban, és mindennemű hezitálás nélkül le is tudja a távot. Sacinak becsületére váljon, hogy nem bújt el az úszást követő ölelés elől sem… :))

Mindent persze nem lehet szóban elmesélni, következzenek inkább a képek; először a diavetítés, majd lentebb néhány kedvenc fotónk:

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám!

Zita és Gábor esküvője számomra is maradandó emlék lesz, egyrészt azért, mert Debrecenben nőttem fel, így külön örültem a lehetőségnek, hogy itt fotózhattunk esküvőt. Másrészt, mert a gyönyörű Attila téri templomban volt, ahol jó párszor megfordultam még gyerekkoromban. Persze akkor még nem is gondoltam, hogy valaha fotózni fogok, pláne nem esküvőt ezen a különleges helyen, ahol elsőáldozó voltam.

Az esküvőkön általában elég feszes a menetrend, amivel nincs is semmi gond, bár ez általában azért van, mert alábecsülik a programok hosszát. Szerencsére ez most egyáltalán nem így történt, és volt időnk bejárni a Nagyerdőt és kényelmesen fotózni egyet.

A lakodalom a Gúthi-erdőben volt, ami önmagában is egy varázslatos hely. Már a jegyesfotózásnak is ez adta a helyszínt. Mikor hazaindultunk, még egy egész őzcsordát is ki kellett kerülnünk.

De ne szaladjunk ennyire előre! Ha már a Gúthi-erdőben voltunk, kár lett volna kihagyni, hogy az utolsó fényeket lencsevégre ne kapjuk. Ebben szerencsére Zita és Gábor is partner volt, így ismét felkerestük a jegyesfotózás helyszínét.

A vadászház kiváló helyszínt adott a vacsorához, és az azt követő bulihoz, amiben végképp nem volt hiány. Zita és Gábor barátai gondoskodtak arról, hogy a táncparketten mindig pörögjenek az események.

Az esküvők során mindig van bennem egy kíváncsiság, hogy vajon milyen emberekkel fogunk találkozni. Ilyenkor hacsak egy napra is, de bepillantást nyerhetünk nemcsak a szűk családi, hanem a tágabb rokoni és baráti kapcsolatokba is. Nem volt nehéz megállapítani, hogy Zita és Gábor nagyon szerencsések, mert sok jó emberrel vannak körülvéve.

Szerettünk mi is ott lenni.:)

A képek válogatása során nagyon sok képet megszerettünk, bízunk benne, hogy ezzel nem leszünk egyedül.

Fogadjátok szeretettel a diavetítést, majd a kedvenc képeinket.

Amikor Katáék először megkerestek, még csak annyit tudtunk, hogy az esküvő Tihanyban lesz – ami, ismerve a Balaton-felvidék iránti rajongásunkat, jelentett azért némi pluszt. Aztán amikor leültünk beszélgetni, egyre izgalmasabb részletek derültek ki a helyszíneket illetően – és azt is megállapítottuk, hogy nem csak mi szeretjük ezt a vidéket nagyon. Kata is itt kezdte kis hazánk bemutatását, és azóta visszajáró vendégek is lettek Jinnel. :)

Azt mondjuk sejtettük, hogy az Apátsággal szemközti dombon álló étterem körpanorámát ígérő terasza jó hely lesz, az viszont minket is meglepett, amikor pár nappal az esküvő előtt Katáék felvetettek egy olyan helyet a félszigeten, ahol még sosem jártunk – és milyen kár lett volna kihagyni a sziklába vájt barátlakások ősi kőfalait, ablakait, Verne regényeket idéző hangulatát. :)

Az várható volt, hogy az Apátságot szeretni fogjuk, van azért valami lenyűgöző ebben a közel ezer éves épületben – de azt mi sem tudtuk,  hogy a tekintetekben ennyi jót, szerethetőt fogunk találni. De ott volt, láttuk, elhoztuk – örültünk neki. :)

A hangulatra amúgy sem lehetett panasz, az este a táncparkettet egy árvalánytollas magyar népi kalapban felbukkanó kínai Michael Jackson uralta – aki feltűnően hasonlított a vőlegényre, és aki láthatóan jól ismerte a magyar szokásokat is: igen taktikusan és keményen harcolva akadályozta meg a menyasszonyrablásra irányuló összes kísérletet. :)
Következzen hát a diavetítés erről a gyönyörű helyről, az esküvő sok-sok színes pillanatával:

Nem tehetek róla, erről az esküvőről elsőként mindig Ádám gyerekkori cimborájának vacsoránál mondott szavai fognak eszembe jutni… illetve ebből egy, a legszebb székely vicceket idéző részlete: “Ádám merre van?” – “Sétál“.
A hozzátartozó háttérinfó: Ádám valóban sétált, nagyságrendileg talán egy hónapot, és párszáz km-t. :) Az El Camino pedig sok más mellett egy fontos ismeretséget is hozott… az esküvő története valahol ott kezdődött, bár hosszú volt még az út idáig.

Egy-két napja leültem újra átválogatni a képeket, ezúttal a blogbejegyzéshez – ez általában az utolsó válogatás, így ilyenkor már jól ismerjük a képeket, és a már ismerős, többször látott képanyagból eddigre kezdenek a legfontosabb, jellemzőbb elemek kiemelkedni. Ami most feltűnt: legszívesebban csak arcképeket válogattam volna. Mert ezeket az arcokat jól esik látni. :) Nem tudnám pontosan megmagyarázni miért, de szerintem aki megnézi a vetítést, rögtön érteni fogja: vannak azok az apró részletek az arcon, amik egyértelművé teszik, ha valaki tényleg őszintén, gyermekien, szívből jövően örül – és ezek az apró vonalak most ott vannak az arcokon.

Több ez az öröm a “felhőtlen boldogság” kissé üresen csengő frázisánál. Sokkal nagyobb dolog ez az öröm annál, aki találkozott már ezekkel a “felhőkkel” is… talán még nem túl személyes, ha annyit elárulunk, hogy ezekről a fülbevalókról egész nap szerettünk volna egy jó képet készíteni, és van ennek némi köze a felhőkhöz is.

Az arcokra visszatérve még egy pillanatra: nem csak Rita és Ádám arcát jó látni, hanem a többiekét is. Őszinték az arcok… végre nem telefonokat látok mindenfelé, hanem embereket, akik átélik a történéseket, részt vesznek benne. Örülök, hogy kibírták sok-sok fényképezés nélkül – és remélem, hogy a lentebbi diavetítésben meg is találnak sok mindent abból, amire emlékezni szeretnének:

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)