Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Kata és Dávid esküvőjén sajnos nem tudtunk ott lenni (épp Hannáék esküvőjén voltunk aznap), de ez kivételesen nem is volt igazán nagy gond: ők első sorban azt szerették volna, ha kettejükről készítek néhány (sok? :) ) képet – azaz egy kreatív fotózásra kértek. Megtisztelő felkérés volt, ha jól emlékszem az elhangzottakra, akkor sokáig nem is terveztek hasonló képeket egyáltalán, de aztán valahol belefutottak a Képfényező fotóiba, és elhitték, hogy ez akár jó is lehet… kaptunk egy esélyt. Remélhetőleg sikerült élni vele, és tényleg saját magukat látják viszont a képekben. :)

Külön nagy pirospontot érdemelnek a vagányságuk miatt: olyan velem még sosem volt, hogy egy menyasszony rábólintson egy napkeltés, hajnali fotózásra (még úgy sem, hogy nem közvetlenül az esküvő napján fotózunk – de most Kata és Dávid megragadta a lehetőséget, amit én is csak az esélytelenek nyugalmával vetettem fel. Örültem neki, így ugyanis nem csak a szép fényeknek örülhettünk, hanem a tömeg hiányának is: nehéz volna máskor egy fotózás kedvéért pl. kiüríteni a Halászbástyát, vagy akár csak az amúgy gyönyörű fényeket és színeket biztosító Jezsuita lépcsőt. De ki korán kel… :)

Ízig-vérig budapesti sorozat lett, a város klasszikusan szép látképeivel – mivel én magam is nagyon-nagyon szeretem ezt a várost, élveztem ezt a reggelt, a Vár reggeli csendjétől a Szabadság-híd nyüzsgéséig mindenhol. Fogadjátok szeretettel a diavetítést, és néhány kedvenc képemet lentebb!

Roxival legalább két* eddig három esküvőn találkoztunk, de eddig még nem ő volt a menyasszony – mégis megjegyeztük magunknak ezt a nagy-nagy zöld szemet… szívesen fotóztuk volna egyszer menyasszonyként is. A tény, hogy a lentebb látható jegyesfotózás képein ezt a nagy-nagy zöld szemet (és mellette egy kicsit mindig mosolygós barna szempárt) láttok, arra utal, hogy ez a kívánságunk is teljesül hamarosan. :)

* köszi Dávid! :)

Roxival és Dáviddal amúgy öröm volt dolgozni, egyszerűen jól álltak egymásnak, egyszerűen szépen fordultak egymáshoz, néztek össze vagy ölelték meg egymást – és ilyenkor a fotósnak már nyert ügye van. Annak a fotósnak, akinek első hallásra nehéz dolga kellett legyen, mert a fotózás közepén a nyakunkba szakadt egy jóféle tavaszi zuhé – de ez valójában nagy ajándék volt. Először drámaian szép felhőkkel, aztán igazán romantikus esőben ölelkezéssel, majd az eső elvonulta után a párán át ismét kisütő napfénnyel. Ajánlom mindazok figyelmébe, akik a “jó idő” kifejezést a “négy napja felhőt sem láttunk” napsütéssel azonosítanák… szeressétek az esőt! :)

A bejegyzés végére összegyűjtögettük néhány kedvenc képünket, de előtte még hadd ajánljuk figyelmetekbe az alábbi diavetítést:

A képek kattintásra nagyra nőnek! :)

Ha legközelebb valaki megkérdezi, mit szeretek az életem esküvőfotós felében, akkor szó nélkül előveszem Hannáék képeit, és megmutatom.

Önmagában jó, hogy embereket a legjobb pillanataikban, legboldogabb, várakozásokkal és örömmel teli pillanataikban láthatom. Abban pedig van valami egészen csodálatos, ha egy gyerekkori barátunk ragyog a szemünk (és fényképezőgépünk) láttára. :) Attilának meg kell még mondanunk, hogy nagyon hálásak vagyunk érte, sőt, igazából jó ideje imádkozunk érte, csak egy darabig nem tudtuk, hogy őérte – de most már ismerjük is végre. Szóval: Isten hozott! :)

Már csak pár nap az esküvőig, addig mindenki “melegíthet” a jegyesfotózás képeivel és a diavetítéssel, meg a Dunakanyar vízparti és erdei képeivel:

Néhány kedvenc képünk (kattintásra nagyobbra nő):

Sziszi és Dani esküvői képeivel zárjuk az idei évet, legalábbis ami az esküvőket illeti – és ez mindenképpen szép és méltó zárás. Ez volt az első év, amit Nikivel dolgoztam végig, és bár eleinte mi magunk sem tudtuk, hogy pontosan mire számíthatunk tőle, hamar kiderült, hogy a Képfényező csapat sokat erősödött vele – reméljük, sokáig látjuk még a fedélzeten. Hosszú értékelésbe nem kezdenék, mert ennek nyilván csapaton belül van a helye, egy jó kávé mellett… de azt például nem lehet nem észrevenni, hogy a Képfényező részletek iránti rajongása rá is átragadt, sőt – inkább csak erősített minket ebben. :)

Az alábbi képek egyik felét Niki fotózta, a másik felét én… nem árulom el, ki melyiket
(de a játék kedvéért kommentben lehet találgatni). :)

Lehetetlenül nehéz feladat volt akár a blogbejegyzéshez, akár a diavetítéshez képeket válogatni. Egyszerűen túl sok mindent nem szeretnénk kihagyni… pedig valamit muszáj. A reggeli készülődés olyan jó, békés, nyugodt, és valahogy érzelmileg, emberileg gazdag volt, hogy mint azt látni fogjátok, képtelenség igazán rövidre fogni. És van egy kép, ami valószínűleg egy életre belém égett: az esküvő napján, a készülődés közben bőven volt idő arra, hogy a smink után és az öltözés előtt Sziszi papája ölébe ültesse a lányát, és (ki tudja miről) hosszabban elbeszélgessenek. Ezek azok a pillanatok, amit én is szeretnék átélni, ha egyszer a pici lányunk férjhez megy. Hasonlóan kedves jelenet volt, amikor az egyik testvér felbukkanása után Sziszi eltűnt… a zongoraszót követve találtuk meg őket, így:

Daniról a templomban kiderült, hogy szereti váratlan kihívásokkal meglepni a fotóst (is)… :) Van ugyanis a képek között egy, ami csak annak lehet meglepő, aki velünk egy gyülekezetben nőtt fel, és sok pasaréti esküvőt látott – a csók valahogy nem a megszokott liturgia része. Mivel sokadszor fotóztam már itt, (elvileg) tudva, mikor mi következik, épp a templom hátuljában sétálgattam egy viszonylag nagylátószögű objektívvel, készülve az áldás utáni kivonulásra, amikor Géza megemlítette, hogy akkor most jöjjönamimégnemvolt… még megijedni sem volt időm, de magam sem tudom hogyan, az alábbi történelmi pillanat rákerült a kártyára, bizonyítékom van róla. :))

Alapvetően nehéz ám képeket válogatni már csak azért is, mert ők itt ketten… egyszerűen szépek. Jó rájuk nézni, és mint a képekből is kiderül – a szemükbe nézni különösen is. Úgyhogy néztünk is sokat, én azt hiszem, ennyi sok közelképet szemekről az egész eddigi pályafutásom alatt nem fotóztam. De már azon az említett balatoni jegyesfotózáson megjegyeztük, hogy az esküvőn sokat fogunk kék és zöld szemeket fotózni. :)

Következzen hát a „szezonzáró” diavetítés, Sziszi és Dani esküvőjéről. Köszönjük a türelmeteket, reméljük, hogy még ha hosszabban is dolgoztunk rajta, mint gondoltok, ezért legalább érdemes volt várni… :)

A bejegyzés végén pedig a nagy küzdelem után is hosszú válogatást találjátok a kedvenc képeinkből. :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám!

A továbbolvasás előtt szeretnék megkérni mindenkit, hogy gondolkodjon el azon, milyen esküvőt szeretne – és írjon fel egy papírra öt kulcsszót (akinek már volt esküvője, az is felírhatja, hogy ma mit gondolna a legfontosabbnak). Akinek van kedve, hozzászólásként is beírhatja lentebb. :)

Jó volna látni valamiféle statisztikát, hogy egyes szavak milyen gyakran szerepelnek – mindenesetre azt hiszem, hogy bár talán nem lenne egészen toplistás, a “meghitt” és a “bensőséges” szavak azért elő-előkerülnének. Az oda vezető utat mégis sokszor rossz helyen keressük, azt hiszem. Pedig tulajdonképpen két képben benne van minden, ami Naómi és Tamás esküvőjét nehezen feledhetővé tette a számunkra – és ezek egyike sem igényel komoly szervezést vagy logisztikát… viszont kiderül, hogy egy esküvő mikor lesz bensőséges és meghitt. Például a nagy szeretettel, és kézzel egymásnak megírt levelektől, és attól, hogy ezen a napon is időt akartak és tudtak szánni arra, hogy kicseréljék, elolvassák, és jobban értsék, mit jelent mindez a másiknak, mit érez most. Másrészt, az talán nem véletlen, hogy a meghitt szavunkban ott bújik meg a hit. Az a hit, ami nem ül ugyan a kirakatba és nem tolakodik, de odafigyelő ember számára nyilvánvalóan áthat mindent, amibe ők ketten (és a család) belekeverednek. Egészen kis nüanszokból is meglátszik ám, amikor az imádság nem szertartás, hanem az élet megszokott része…

Volt persze sok más szép élményünk is ezen a napon – még mielőtt valaki azt hinné, hogy a megható, torkunkba gombócot növesztő pillanatok kizárnák a sok mosolyt, ölelést, vidámságot és mókázást. És persze ezúton is köszönjük a lehetőséget, az Operaházban fotózni mindig különleges élmény. Amiért pedig különösen is hálásak vagyunk: elméletileg egy esős napot a fotós külön csapásként kellene megéljen, de ez olyan nap volt, hogy legalább háromszor kezdett el esni, és ugyanennyiszer éltük át, hogy eláll – majd kisüt a nap. És azok a pillanatok, amikor a napfény elkezdi szétnyitni a párát, egészen gyönyörű fényeket hoznak. :)

Van még sok-sok kedvenc képünk a bejegyzés végén, lapozzgassátok bátran – de elsőként hadd ajánljuk figyelmetekbe a diavetítést: szándékaink szerint segít újra átélni ezt a szép őszi napot. :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)