Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Az igazi, hamisítatlan nyári esküvők sorát idén Orsi és Norbi nyitotta – legalábbis nálunk. És ha már magyar nyár, akkor hol máshol lehetne, mint az Alföldön? Így aztán a szikrázó napsütés, tikkadt szöcskenyájak, szalmabálák, délibábok, lovardák és nádtetők világába kerültünk… :)

És bár nehéz egy egész, hosszú napot pár percben elmesélni, azért igyekeztünk mindenből egy keveset az alábbi diavetítésbe sűríteni – nyugodt készülődést, réti virágokat, szalmabálákat és napsütést, a mizsei templom kellemes hűs levegőjét és a szívderítően kedves és személyes hangon szóló nászmisét, a délutáni napfény elől a fűzfa alá húzódó polgári szertartást, és persze az este kibontakozó lagzit is:

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

Anitának és Csabának köszönhetően ismét szívünknek kedves környéken, a Balaton-felvidéken fotózhattunk: az első beszélgetés során kiderült, hogy közös kedvencünk ez a vidék. Bízunk benne, hogy a képek el is mondják, miért… :)

Így aztán Anitáék kaptak egy szabad délutánt, mi pedig hagytuk őket, hogy élvezzék a napsütést, erdőt-mezőt, szőlőt és mindazt, amit a környéken találtunk – és közben próbáltunk úgy fényképezni, hogy ne is nagyon zavarjuk őket. Az eredményt az alábbi diavetítésbe sűrítettük. Remélhetőleg még időben érkezik – holnap találkozunk ismét! :)

Minden esküvőhöz kötődnek emlékeink, valami olyan jellemző momentum, ami különlegessé teszi… Johannáék esetében egyértelmű: este hazaérve kiderült, hogy ugyanarra gondoltunk Eszterrel. Johannához viszonyítva mi még csak pókerarcot mutató menyasszonyokat fényképeztünk. :) Talán sosem találkoztunk ilyen élénk és kifejező arcjátékkal, és ez a fotósnak amúgy is segítség: nehéz úgy érzelmeket fényképezni, ha nem látszik igazán, bár belül érezzük… de most nem kellett ezzel küzdenünk.  :)

És talán még egy dolog: minden esküvőt feldobnak a gyereket. Ők nem tudják, hogy “kell viselkedni”, ők ugyanolyan gyerekek ilyenkor is, legfeljebb díszesebb ruhában. És őszinték: jól érzik magukat vagy unatkoznak, játszanak bárkivel és bármivel… azt hiszem, erre mondják, hogy “önfeledt”. Jó nekik – és jó nekünk, amikor épp észrevesszük. A legszórakoztatóbb fényképeink szoktak lenni. Személyes kedvencem a pici lány, aki a templom hátsó sorából figyelte, ki tudja mióta, hogy mit csinálok ott – mire aztán észrevettem a pad pereme fölött kukucskáló kapucnis megfigyelőt. :)

No és persze menyasszonyi arcra írt érzelmek, és mindenkit megnevettető gyerekek mellett azért történt még sok más egyéb is – aki kíváncsi mindenre, annak figyelmébe ajánljuk a diavetítést:

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

Bár sokszor megkérdezik, nem unjuk-e, még mindig szeretünk esküvőket fényképezni. Minden pár, minden ember más, és egy-két találkozó, beszélgetés vagy akár fotózás után mindig kiderül valami, ami különlegessé teszi a számunkra (is). Zsuzsi és Nico esetében az első ilyen pont akkor érkezett el, amikor megkérdeztük, hol találkoztak. A “Transzszibériai Expressz” nem tartozik a szokványos válaszok közé… :)

Ehhez pedig, akárhogy is nézzük, kell annyi vagányság, mint a szúnyogoktól hemzsegő ártéri erdőbe történő kimerészkedéshez, különösen alkonyatkor – ha valaki esetleg nem emlékezne, a jegyesfotózásra gondolunk… Persze vagánynak lenni érdemes: mindkét esetben kaptak valamit az élettől: Szibériában társat, legutóbb a szúnyogok között csupán néhány közös fényképet, de reméljük, ez is örömet szerez. Ezek után már nem is olyan meglepő, hogy nekik jutott, amire éve óta várunk: egy fotózást, ahol egyszerre kapunk napsütést és fekete felhőket. Zsuzsi és Nico esküvőjén végre elérkezett az alkalom erre is… :)

Történt persze aznap sok más is, és mi mindenhol ott voltunk… úgyhogy dőljetek hátra, tekerjétek fel a zenét, és élvezzétek a vetítést:

-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!

“Moscht eleeg idegesch valyok…” :)

A legemlékezetesebb kalandok rendszerint úgy történnek meg velünk, hogy nem készülünk rá, nem tervezzük és nem teszünk érte semmit. Egyszer csak megérkezik, és sokszor már menet közben tudjuk, hogy most valami olyan történik, amire még sokáig emlékezni fogunk. Mint például Vértesszentkereszten Katával és Michael-lel. Előre kinéztük magunknak a (valóban gyönyörű) kolostorromot, és egy vasárnap délután / este elmentünk, egy jegyesfotózás volt a cél.

A kolostort megtalálni sem volt egyszerű, a környékbeliek sem nagyon ismerik, kilométereket kellett az erdőben autózni – de végül megtaláltuk. Szomorú meglepetésként magas kerítés és hatalmas, csukott vaskapu vette körül. Körbenéztünk, este fél nyolc volt, nem láttunk sehol senkit. Nekiveselkedtünk hát a kapunak… hangos csikorgással elindult. Majd, alig pár centi után nagy, messzire halló dörrenéssel, vagy inkább fémes csattanással megállt. Megláttuk a láncot.

Majd fél perc múlva megláttunk egy kalapot. A kaputól messze, a növények fölött megemelkedett, és lassú, türelmes járással közeledni kezdett. Közelebb jött, és hirtelen eszembe jutott Kusturica. És a Macskajaj, amit egyetlen hivatásos színész segítségével készült, ellenben sok lenyűgöző karaktert vonultatott fel, akiket ki tudja, honnan gyűjtött össze… Vértesszentkereszten nem járt, pedig a kolostor őrét magával vitte volna.

A kalap, és alatta egy fürkésző, kissé unott, a szeme sarkában halvány, fölényes mosolyt sejtető arc tehát közelebb jött. Illedelmesen ráköszöntünk, elmondtuk, mi járatban vagyunk. Lassan oldalt fordult, és a táblára bökött: a belépés díjtalan, 18 óráig. “Hány óra van most?” – kérdezte. Fél nyolc volt. Ráadásul a fotósokat utálja. “A halott anyja hátára felmászna egy képért… letapossa a virágaimat. A fotósokat különösen utálom.” Néztük egymást. Tudtuk, hogy nem szoktunk virágokon taposni, egy kolostorban különösen nem.

Végtelen hosszúnak tűnő ideig néztük egymást, végül megszólalt. “Rendben van, ha három találós kérdésre megfeleltek, bejöhettek.” Azt hittem, rosszul hallok, vagy valami filmforgatáson vagyunk… de nem. Most érkezett az a bizonyos, nehezen felejthető emlék. Így, kalapban, fürkésző, összehúzott tekintettel.

Mi a kedvenc színed?

A lila.

Nem jó válasz. “Barna… nem, a kék!”
(ha valakinek nem volna ismerős, akkor: http://www.youtube.com/watch?v=HF3A9xxkt-s)

Hogy hívnak?

Kata.

Jó válasz.

Patkányország „Négy láb, két farok” című hímsoviniszta lapjában egy vadászgörény írja a nekrológot. Morálisan elítélhető-e ezért?

Itt feladtuk. Gondolkodtunk hosszasan, nem jutottunk dűlőre.

„Hát gyerekek, hogy oldunk fel egy paradoxont, egy másikkal. Amúgy patkányország nem is létezik.”

Bejutottunk. “Tíz percetek van, ebből húsz már eltelt.”. És ez egy templom, felszentelt hely. Paráználkodni nem szabad… csak nekem. Pallosjogot gyakorlok, és a kutyám a bakó.”
Igyekeztünk hát a kutyával is jó viszonyba kerülni… :)

Így történt, hogy bár nem terveztük, nem készültünk rá, de azt hiszem, mind a négyen gazdagabbak lettünk valamivel. És persze fényképeztünk is aznap délután, nem csak a kolostornál, de út közben is. Varázslatos felhők voltak, a zivatart elkerültük, úgyhogy csupa jó dolog történt velünk aznap. Holnap következik az esküvő, kicsit már kíváncsiak várjuk, mi következhet ez után… :)

Addig is, fogadjátok szeretettel a diavetítést, és néhány kedvenc képünket lentebb:

És ha legközelebb erre jártok… ne döngessétek a kaput. Egyből tudtam, hogy Pestről jöttetek.

Igaza volt. Ennél kisebbnek régen éreztem magam… :)