A(z) ‘Bécs’ címszóval jelölt bejegyzések:
Sára & Gergő – irány Bécs! :)
Minden találkozó és beszélgetés alkalmával szóba kerül a jegyesfotózás is egy idő után… hova menjünk, mit csináljunk, milyen képeket szeretnétek? Megtehetnénk, hogy viszünk magunkkal egy nagy papíron néhány kész, “konzerv” ötletet – de ezzel pont azt a személyességet veszítenénk el, amit a legjobban szeretünk az egészben. Inkább megpróbálunk közösen kitalálni valamit, ami igazán a sajátotok lehet, rátok jellemző.
Így derült ki a Sáráékkal való beszélgetés közben az is, hogy mindketten ezer szállal kötődnek Bécshez. Diákévek, ösztöndíj, ráadásul fontos időszakban, valamikor a kapcsolatuk kezdetén – először egyikük, azután másikuk volt kint. Így aztán jól megismerték, megszerették a várost. Mivel turistaként, vagy egy-egy fotókiállítás miatt jártunk már arra mi is, de fényképezni még nem, eldöntöttük, hogy megyünk.
Nem is bántuk meg: Sára és Gergő már az első találkozáskor sem tűnt búval béleltnek, de az esküvő előtt jó két héttel egy egész napos kirándulás láthatóan még inkább örömre derítette őket. Márpedig jókedvű párokat fényképezni jó. :) Másrészt jó volt úgy járni Bécs utcáit, hogy nem a Panoráma útikönyv közhelyeit látogattuk végig, hanem saját kedvenceiket. Parkokat, lépcsőket, villamost és belső udvarokat.
Jó dolgunk volt tehát, meg kell köszönnünk nektek az ötletet. :) Persze nem csak a várost és a társaságot élveztük, hanem fényképeztünk is – a fotókból készült diavetítést pedig itt láthatjátok:
(A képek egy része Várady Eszter munkája)
Bécs
December elején tettünk egy villámlátogatást Bécsbe. Egy kisebb csoportot (egy buszt) vittünk, körbejártunk, nézelődtünk. A nap első felében idegenvezetősen, túristásan körbeszaladtuk a belvárost, utána elbuszoztunk a Belvedere-hez, és megnéztük a szecessziós kiállítást is, majd volt egy kis szabadidőnk délután.
Amit nagyon élveztem, köszönhetően leginkább Katinak és Andreasnak – őket az esküvői képeikről ismerhetjük. :) Andreas Bécsben született és nőtt föl, és rengeteg, idegenvezetőknél fel nem lelhető, de annál érdekesebb történetet tudott. Például a bécsi levéltárról, aminek a teteje néhány évtizede leégett – a nagybátyja pedig éppen akkor tűzoltóként dolgozott. És mint elmesélte, aznap hajnalban a szemközi spanyol lovasiskola vagyont érő lovait elegendő tűzoltó / hivatásos híján járókelők kezébe nyomták, hogy vigyék őket valahova messzire a tűztől. Tréfás elképzelni, hogy reggel álmosan ballagok munkába, és egyszer csak egy lovat vezetek pórázon, magam sem tudom hova… :)
Számomra ezek azok, amitől úgy érzem, közelebb kerülök kicsit a helyhez, ahol járok…
Azután a Stephansdom, ami akárhogy is nézzük, lenyűgöző. Nem csak gyönyörű, amúgy építeszeti szempontból. De vannak templomok, ahova az ember belép, és érzi, ahogy a történelem a vállára nehezedik… ezt éreztem egyebek mellett mondjuk Jákon vagy Gyulafehérváron is, és ezt éreztem itt is. És mint megtudtuk, a világháború után a város geometriai középpontjában álló, beszakított tetejű, erősen megrongált Stephansdom volt az első, amit a bécsiek újjáépítettek – többek között Andreas nagypapája, ezért (is) keresztelték őt itt.
A nap nagyobbik részében sok emberre kellett figyelni, ráadásul nem is volt kedvem olyan képeket csinálni, amikből tucatszámra áll a sok teljesen egyforma mondjuk a Flickr-en – úgyhogy például a Belvedere impozáns épületéről szemből készült fotó itt most nem lesz, bár tényleg szép… De néhány fotót azért hoztam arról, ami tetszett. Mert Bécs egy olyan város, ahol mi budapestiek szinte otthon érezhetjük magunkat.
