A(z) ‘Ajánló’ címszóval jelölt bejegyzések:
Vad Magyarország
Moziban voltunk ma este. Ez önmagában nem volna persze érdekes, különösen nem annyira, hogy még egy blog-bejegyzést is megérjen. Ámde amit láttunk, annál inkább. Az elmúlt 1-2 napban némi nyilvánosságot talán már kapott (ld. Index), de még mindig nem annyit, amennyit megérdemelne.
A Vad Magyarország c. természetfilm az elmúlt sok év egyik legszebb film-élménye volt számomra. Elsősorban esztétikai élményként, de persze az ember lelkét is simogatja a tudat, hogy mindezt itthon forgatták. Utoljára sok évvel ezelőtt a Vándormadarak c. film adott hasonlót, de azt külföldön, külföldiek készítették – az pedig szokatlanul jó, hogy valamit itthon készüljön el profin, a világ többi részén is elvárt színvonalon.
Márpedig a Vad Magyarország ilyen. Ha jól tudom, jórészt német háttérrel, rendelésre és finanszírozással készült, márpedig őket nyilvánvalóan nem az győzi meg, hogy esetleg nekünk, magyaroknak az érzelmi háttér miatt már a középszerű is gyönyörűnek tűnne. Ez a film valóban megkapóan szép. Nem csupán a technikai háttér és a profizmus miatt. De akik ilyen és ehhez hasonló tájképeket képesek egy filmbe komponálni (sorozatosan), azoknak nyilvánvalóan lelke van ehhez a műfajhoz:
Fotó: Olma Frigyes
Vad Magyarország
Mert ez a film nem az öncélú technikai bravúrokról szól. A helyére került minden. Nem azért szép, mert meghökkentő képsorokat látunk a halat a vízből kitépő rétisasról. Hanem azért, mert a technikai bravúrral nem elégedtek meg a készítők. A kompozíció, a történet, a zene, … mind-mind egyszerre tudott fontos lenni.
No, ezért KELL megnézni. Márpedig ehhez sietni kell: jelenleg csupán az biztos, hogy április 27-ig (e hét szerda!), napi három vetítéssel az Urániában megnézhető. Ha van olyan, amit igazán szívből ajánlok mindenkinek, akkor ez az. Szánjátok rá az időt, sokáig emlékezetes lesz!
Az utolsó tekercs
Steve McCurry egyike a ma élő legnagyobbaknak.
Steve McCurry: Afghan girl
Van egy fotója, amit talán mindenki ismer, állítólag a világ legismertebb fotója. Portré egy afgán lányról (ez itt, jobb oldalt).
Mindenkinek nagyon jó szívvel ajánlom a weblapját (http://www.stevemccurry.com), van sok olyan galéria ott, amelyekben el lehet veszni. És az ember csak azt veszi észre, hogy a tea kihűlt, elfelejtette meginni… és csak nézi, csak gondolkozik, és elveszett az időben kicsit.
Hasonló szintű figurák esetén kevés dolog hangzik butábban, mint amikor valaki megpróbálja megmagyarázni, hogy mitől jó – ezt meg is próbálom elkerülni. Egy dolog biztos, és ennek jelen bejegyzés szempontjából komoly jelentősége van: Steve McCurry, sokakkal ellentétben színes fényképeket készít, a sokak közül felismerhető képeihez hozzátartozik a szín- és tónusvilág.
Ebben pedig nyilván nagy része van/volt a filmnek, amit használt. Saját bevallása szerint élete során, pár évtized alatt kb. 800.000 felvételt készített, nagy részben Kodachrome diára. E film gyártását hosszú idő után a Kodak beszüntette – Steve McCurry pedig felkereste őket, hogy elkérje a gyártósorról lejövő utolsó tekercset.
Befűzte a gépbe, és elindult, körbe a világban. Egyetlen tekercs volt, az utolsó, abból a filmből, amivel kicsit összenőtt a pályafutása is. És fényképezett. Valami egészen furcsa romantikája lehet: kettesben utazni egy tekercs filmmel… :) De ilyen hosszú kapcsolat után szinte érthető.
Mindenesetre érdemes átfutni a történetet, és utána megnézegetni, ízlelgetni a képeket. Nyilvánvaló, hogy a történtek rögtön adnak valamiféle érzelmi hátteret az egésznek, és azt sem vitatom, hogy némiképp elfogult vagyok Steve McCurry irányában. De azt hiszem, egyetlen tekercsből ezt kihozni nem sikerülne bárkinek (a képre kattintva elérhető a képgaléria a Vanity Fair oldalán):
Steve McCurry - az utolsó tekercs
Robert Doisneau
Talán elsőre fura, hogy kerül egy ilyen bejegyzés erre a blogra… úgyhogy elöljáróban írok pár mondatot arról, hogy miért került ő ide, utána pedig Robert Doisneau-ről pár szó, néhány kép, weboldalak, stb.
Ami biztos: a kedvenc fotográfusom, nagyon szeretem a munkáit, ahányszor belelapozok egy albumba, vagy ránézek a (menyasszonyomtól kapott) falinaptárra, újra és újra kedvet kapok én is a fényképezéshez.
Nehezen tudnám egy szóban megfogalmazni, mi az, ami annyire megfog a képeiben… de azt hiszem, az egyszerűsége, a hétköznapisága, az a szeretet és figyelem, ahogy a körülötte lévő embereket, világot nézte – ez teszi őt naggyá. Érdemes is így járni-kelni a világban. A mindennapi, természetes és ismerős részleteknek, történéseknek megörülni, a különleges, ritkán látható vagy elérhetetlen helyett azt keresni, ami a miénk, sajátunk, közel áll hozzánk.
Közel áll hozzám ez a gondolkodásmód, nyilván ezért is szeretem. Ennek köszönhető a sok közelkép, kifigyelt apró részlet az esküvői képeimen, az egyébként hétköznapi növényeket ábrázoló makrófelvétel, a körülöttem lévő város képei… jó dolog ezeket észrevenni, ezekben meglátni a szépet – sőt, szebbnek látni, mint amilyennek általában szoktuk.