Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Az önmagában nyilván nem újdonság, hogy a saját esküvőjére mindenki hosszan, izgatottam készül… de azt hiszem ezt nyugodtan újraértelmezhetjük Stella és Ádám esetében. Mikor megkerestek minket sajnos úgy láttuk, hogy a kitűzött dátum már foglalt. Majd második pillantásra feltűnt, hogy ők bizony nem a következő szezonra szeretnének időpontot egyeztetni, hanem egy évvel későbbre (és közben majd’ annyit tudtak már előzetesen az esküvőjükről, mint aki egy évvel korábbra tervezett). És ez a nap szerencsére még szabad volt, meghívtak, elvállaltuk… de azt csak most értettük meg, mit jelentett a hosszú, alapos felkészülés.

Még mielőtt valaki azt hinné, hogy ez valami szörnyű stresszt jelent a kevésbé fontos részletek miatt, és a mondjuk a menü összeállítása felett érzett aggodalom töltött ki másfél évet, azt meg kell nyugtassuk: nem erről van szó. Viszont önmagában a lánykéréshez vezető út egy, átlagember számára nagyjából élethosszig tartó rejtvényfejtés át vezetett – és most, hogy ezt leírom, szerintem senki nem tudja elképzelni, ez mit jelent. Ha összegyúrnánk az összes Verne és Agatha Cristie regény rejtélyeit és megfejtendőit, akkor még csak egy könnyed hétvégi kihívásnál tartanánk… :)

Az esküvőt egy természetközeli helyre, családias környezetbe szervezték. Kicsit aggódtunk a kitartó eső miatt, de egyik pillanatról a másikra kiderült az ég és délutánra éppen csak a vattapamacs felhők maradtak az égen. A délelőtti monszunra csak azok a barátok emlékeztek, akik terem csinosításából a barátok is kivették a részüket, hogy minden olyan legyen, ahogy Stella és Ádám elképzelte. Eközben pedig sorra érkeztek a rokonok a házi süteményes tálakkal együtt. Jó volt érezni, hogy mindenki mennyire nagy szeretettel és odafigyeléssel készült (a sütiket például előre megírt “névtábla” várta, és mindenki éppen azt hozott, amit vártak… ami, lássuk be, nagy érték egy esküvőn).

Ha egy szóval kellene jellemezni az esküvőt, talán azt mondanám természetes; minden harmonikus és visszafogott, mégis különleges volt. Szerettük. :)

A ceremóniára a Stelláék által megálmodott ligetben, a tó partján, a fák ölelésében került sor. A szertartás egyértelműen rájuk volt szabva, a már megszokott frázisok nélkül. Ezt az egymáshoz írt szívhez szóló fogadalmak tették igazán különlegessé. Mondanom sem kell, hogy érzelmekben itt sem volt hiány (érdemes a “háttérben” feltűnő arcokat is figyelni).

A kreatív fotózásra egy külső helyszínen került sor. Már a jegyesfotózáskor is egy izgalmas helyre vittek el minket, így most sem féltünk attól, hogy nehéz dolgunk lenne. Ez alkalommal senki sem esett a patakba, így minden percet kihasználtuk, hogy a lehető legjobb pillanatokat elcsípjük. Azt hiszem, nem is nagyon kell többet hozzáfűznöm… Stelláéknak ismét volt egy jó tippjük. :)

Tovább talán kár is lenne tovább húzni az időt, hiszen ha “egy kép többet mond ezer szónál”, akkor a diavetítés már egy regényt is helyettesíthet. :)
A vetítésbe igyekeztünk belesűríteni minden fontosat, reméljük szeretni fogjátok (a bejegyzést pedig néhány kedvenc képünk zárja):

Kattintásra a képek nagyobbra is nőnek ám! :)

Bár nem elsőként kerültek fel a blogra, Dalma és Zoli jegyesfotózásának képei az elsők között készültek el idén – és így rögtön egy kisebbfajta ünneppel indult az év. Ha ránéztek a képekre, meglátjátok, miért: együtt van itt minden, amit igazán szeretek ebben a műfajban. A háttérben a Balaton-felvidék összes szépsége, virágai és részletei, látképei és panorámái, a napfény és a drámai felhők, a táj és az abba illő építészeti elemek… és mindezen háttér előtt mindaz, amiért szeretek az esküvőjükre készülő párokat látni, fényképezni, velük és mellettük lenni. Az összetartozás szépsége, a közös élmények, a készülődés-várakozás – mindazok a dolgok, amikkel jó elkezdeni egy akkora kalandot, mint egy házasság. :)

Node, mielőtt még túlságosan emelkedett hangulatba kerülnék, ereszkedjünk le egészen mélyre, hangya-perspektívába: mert innen lentről nézve is egészen szép és érdekes a világ, a fűszálak óriásira nőnek, Dalma és Zoli pedig picire megy össze, de ez a szélben szálló ruha olyan remek sziluettet rajzol, hogy még az sem tűnne fel senkinek, ha túracipő lenne Dalmán – ugye? :)

Megdolgoztak egyébként a képekért, mert Csobánc tetejéig csak fel kellett mászni, és azért váltócipő ide vagy oda, meredek az út felfelé… amin egyébként Zolival alig értük utól a valósággal száguldó Dalmát. :)
Elég nehezen sikerült kiválogatni a blogra kerülő néhány képet – azt javaslom, aki a többit is látni szeretné, az kattintson a diavetítésre, dőljön hátra, és nézze-hallgassa:

SaveSave

Stella és Ádám hazajött a nagyvilágból, és egy valóságos kis csodát mutattak nekünk – pedig már azt hittük, nagyjából ismerjük, hogy Visegrád környékén mi látnivaló akad… Be kell lássuk, tévedtünk. Nem sok olyan helyen jártunk eddig, ahol úgy éreztem volna, hogy egy 100 méteres körön belül a következő négy fotózáshoz elegendő varázslat van, de itt igen.

Az az érzésem, hogy mi is a lelkesedésükről fogjuk őket a leginkább megjegyezni (le sem merem írni, mióta készülhetnek az esküvőre és mikor beszéltünk róla először; másról most inkább még nem beszélek, mert ha jól sejtem, a legtöbbek számára sok meglepetés lesz még) – és van rá esély, hogy Stella és Ádám sem találkozott még olyan fotóssal, aki egy jó képért akár a patakba is merül (bár erről werkfotót nem tudunk mellékelni)… :)

Mindezeken túl a Képfényező csapat életében is fontos nap volt ez a mai: ma fényképezett először a Képfényező színeiben Dávid. Fontos első lépések ezek nekünk, a képek alapján jó irányban… :)
A rég óta várva várt esküvőig már csak két hosszút (!) kell aludni, a készülődéshez addig néhány fénykép rólatok, nektek:

Már csak egyet kell aludjunk a Képfényező első idei esküvőjéig… és bár Zsuzskánál és Csonginál valószínűleg nem tudjuk izgatottabban várni, azért mi is várjuk. :)

A feleségem édesanyja mondott 2-3 éve egy mondatot, ami nagyon megmaradt bennünk, az egyik remek hazai énekesnőről, talán Bognár Szilviáról: “Ez a nő biztosan közel van Istenhez, mindene olyan szép”. Nagyon megtetszett a gondolat, sosem mondtam volna így ki magamtól, pedig milyen sok igazság van benne… és most, Zsuzskát és Csongit látva, fényképezve valahogy eszembe jutott megint. Ahogy leültek a fák alatt az ültetőkártyákat és már apróságokat festeni, varázsolni, ahogy bármihez hozzányúltak az széppé változott – ez mintha rájuk is pont ugyanígy igaz lenne. Már csak ezért is, kíváncsian várjuk, mit hoz a holnap… és néhány képet küldünk azért az utolsó pillanatokhoz. :)

Télen ritkábbak a jegyesfotózások, de  azt, hogy Lili&Máté esetében ez most így alakult, egyáltalán nem bántuk. Azt pedig még kevésbé, hogy a megbeszélt nap reggelén minden fehérbe öltözött (amiben az elmúlt években szintén ritkábban volt részünk.) Tehát sikerült jókor, jó helyen – és ami a legfontosabb – jó társaságban lennünk. A szürke tájat Lili&Máté egész jelenlétével, jókedvével, egymásra figyelésével életre keltette. Végül a személyes kötődés sem maradhat említés nélkül: Lili személyében jövendőbeli sógornőmet köszönthetem. Isten áldjon Titeket!