Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Debrecen – Sárospatak. 117 km, időben 2 óra. Az előző napi éjszakába nyúló esküvőfotózás után Dáviddal kissé elcsigázva vágtunk neki az útnak, de a helyszínre érve hamar elszállt a fáradtságunk. Bevallom, én korábban még sosem jártam Sárospatakon, de azonnal elbűvölt ez a kis gyöngyszeme Északkelet-Magyarországnak. A késő-reneszánsz korszakot idéző vár és környéke a délutáni nap sugaraiban fantasztikus helyszínéül szolgált Anikó és Imi jegyesfotóinak elkészítéséhez. A délután folyamán megtudtuk azt is, hogy miért is ragaszkodtak ők ehhez a helyszínhez – hiszen itt volt a lánykérés is.

Imi nemcsak a lánykéréshez választott jó helyszínt, hanem a fotózáson is olyan hangulatot teremtett az ódon falak tövében, amelynek eredményeképpen nagyon természetes, önfeledten mosolygó párt tudtunk megörökíteni. Az alábbiakban mutatunk nektek pár képet erről a délutánról, fogadjátok őket szeretettel!

Az az igazság, hogy aki néhány jó kép kedvéért korán reggel (hajnalban) felkel, azt már azelőtt megszerettem, hogy az első fénykép elkészült volna…  :)
Ráadásul ilyenkor mindig kiderül, hogy milyen menő város Budapest – valahogy reggel még más hangulata van. Ha a munkába loholás helyett megállunk és megnézzük, feltűnik, hogy a hídon alant hömpölygő tömeg például olyan hátteret ad, amiért nem kell a nagy vízen túlra, vagy más távoli városokba utazni.

A környezetetnek tehát szüksége volt a hajnali órákra, Helgának és Sanyinak kevésbé… őket amúgy sem volt nehéz megszeretni: jó nekik együtt, és ez látszik rajtuk. Így nekem már csak annyi dolgom maradt, hogy ennek ne álljak útjába, hanem engedjem látszani a képeken – remélem, sikerült:

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Nem tehetek róla, erről az esküvőről elsőként mindig Ádám gyerekkori cimborájának vacsoránál mondott szavai fognak eszembe jutni… illetve ebből egy, a legszebb székely vicceket idéző részlete: “Ádám merre van?” – “Sétál“.
A hozzátartozó háttérinfó: Ádám valóban sétált, nagyságrendileg talán egy hónapot, és párszáz km-t. :) Az El Camino pedig sok más mellett egy fontos ismeretséget is hozott… az esküvő története valahol ott kezdődött, bár hosszú volt még az út idáig.

Egy-két napja leültem újra átválogatni a képeket, ezúttal a blogbejegyzéshez – ez általában az utolsó válogatás, így ilyenkor már jól ismerjük a képeket, és a már ismerős, többször látott képanyagból eddigre kezdenek a legfontosabb, jellemzőbb elemek kiemelkedni. Ami most feltűnt: legszívesebban csak arcképeket válogattam volna. Mert ezeket az arcokat jól esik látni. :) Nem tudnám pontosan megmagyarázni miért, de szerintem aki megnézi a vetítést, rögtön érteni fogja: vannak azok az apró részletek az arcon, amik egyértelművé teszik, ha valaki tényleg őszintén, gyermekien, szívből jövően örül – és ezek az apró vonalak most ott vannak az arcokon.

Több ez az öröm a “felhőtlen boldogság” kissé üresen csengő frázisánál. Sokkal nagyobb dolog ez az öröm annál, aki találkozott már ezekkel a “felhőkkel” is… talán még nem túl személyes, ha annyit elárulunk, hogy ezekről a fülbevalókról egész nap szerettünk volna egy jó képet készíteni, és van ennek némi köze a felhőkhöz is.

Az arcokra visszatérve még egy pillanatra: nem csak Rita és Ádám arcát jó látni, hanem a többiekét is. Őszinték az arcok… végre nem telefonokat látok mindenfelé, hanem embereket, akik átélik a történéseket, részt vesznek benne. Örülök, hogy kibírták sok-sok fényképezés nélkül – és remélem, hogy a lentebbi diavetítésben meg is találnak sok mindent abból, amire emlékezni szeretnének:

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Ha a lényeget szeretném kiemelni: jó emberek között voltunk. Világos, tiszta tekintetek, arcok mindenütt… csak a szemükbe kell nézni, és látja az ember, hogy jó helyen van. Emellett persze írhatnánk sok minden másról, szép nyári időről, búzatáblákról, szép és igényes helyszínről – mert ez mind igaz lenne, ilyen volt, és a fotósnak nyilván számít, mert könnyebb szépen dolgozni ott, ahol minden szép… és most nekünk könnyebb volt. De nem ez az oka, hogy ez a nagyon barátságos, kalapos srác, és az ő mosolygósan kedves és könnyed természetességgel szép menyasszonya a szívünkhöz nőtt, na. Persze a jegyesfotózás után már sejtettük, hogy jó helyre kerültünk… :)

Tekintetek… amikben ott van minden, amiért szeretek esküvőkre járni. Ahogy ők ketten egymásra néznek, ami leolvasható a testvér, anya, apa vagy a barátok arcáról: ilyenkor jó fényképezni, mert nem kell hosszú körmondatokban körülírni és megmagyarázni semmit, elég egy kép.

Így mutatnánk is inkább a képeket minél előbb: következzen a diavetítés, és lentebb egy válogatás a kedvenceinkből.

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Már az első találkozásunkkor tudtam, hogy Zita és Gábor ismét egy olyan pár, akiket nagyon jó lesz fényképezni. Egyszerűen szépek együtt, jól állnak egymásnak, és a mozdulataikból, tekintetükből látszik, hogy ők összetartoznak.

Mivel családommal nem régen költöztünk Debrecenbe, még nem ismerem annyira a környékbeli, fotózás szempontjából ideális helyszíneket, de biztos voltam benne, hogy őket kettejüket szinte bármilyen környezetben fényképezve a végeredmény jó lesz.

Így is lett, a jegyesfotózásra egy meleg augusztusi délutánon került sor. Mivel természetbeli fényképeket szerettek volna, ezért úgy döntöttünk, hogy felfedezzük az esküvői helyszínüknek is választott Gúthi-erdőt. Zitáék láthatóan sok energiát fordítottak a felkészülésre, hiszen több ruhát hoztak magukkal a fotózásra, így sokféle hangulatú képet tudtunk készíteni.

Naplemente környékén akadtunk rá a Gúthi templomromra, aminek én különösen örültem, hiszen ez a környezet igazán méltó volt a gyönyörű esti fényekhez, és Gáborék utolsónak hagyott öltözéke is tökéletesen passzolt a hangulathoz.

Ezek után, amíg mi izgatottan várjuk az esküvőt, meséljen nektek a diavetítés és alatta néhány kedvenc képünk.