Képfényező blog | fotók, gondolatok…

December elején tettünk egy villámlátogatást Bécsbe. Egy kisebb csoportot (egy buszt) vittünk, körbejártunk, nézelődtünk. A nap első felében idegenvezetősen, túristásan körbeszaladtuk a belvárost, utána elbuszoztunk a Belvedere-hez, és megnéztük a szecessziós kiállítást is, majd volt egy kis szabadidőnk délután.

Amit nagyon élveztem, köszönhetően leginkább Katinak és Andreasnak – őket az esküvői képeikről ismerhetjük. :) Andreas Bécsben született és nőtt föl, és rengeteg, idegenvezetőknél fel nem lelhető, de annál érdekesebb történetet tudott. Például a bécsi levéltárról, aminek a teteje néhány évtizede leégett – a nagybátyja pedig éppen akkor tűzoltóként dolgozott. És mint elmesélte, aznap hajnalban a szemközi spanyol lovasiskola vagyont érő lovait elegendő tűzoltó / hivatásos híján járókelők kezébe nyomták, hogy vigyék őket valahova messzire a tűztől. Tréfás elképzelni, hogy reggel álmosan ballagok munkába, és egyszer csak egy lovat vezetek pórázon, magam sem tudom hova… :)
Számomra ezek azok, amitől úgy érzem, közelebb kerülök kicsit a helyhez, ahol járok…

Azután a Stephansdom, ami akárhogy is nézzük, lenyűgöző. Nem csak gyönyörű, amúgy építeszeti szempontból. De vannak templomok, ahova az ember belép, és érzi, ahogy a történelem a vállára nehezedik… ezt éreztem egyebek mellett mondjuk Jákon vagy Gyulafehérváron is, és ezt éreztem itt is. És mint megtudtuk, a világháború után a város geometriai középpontjában álló, beszakított tetejű, erősen megrongált Stephansdom volt az első, amit a bécsiek újjáépítettek – többek között Andreas nagypapája, ezért (is) keresztelték őt itt.

A nap nagyobbik részében sok emberre kellett figyelni, ráadásul nem is volt kedvem olyan képeket csinálni, amikből tucatszámra áll a sok teljesen egyforma mondjuk a Flickr-en – úgyhogy például a Belvedere impozáns épületéről szemből készült fotó itt most nem lesz, bár tényleg szép… De néhány fotót azért hoztam arról, ami tetszett. Mert Bécs egy olyan város, ahol mi budapestiek szinte otthon érezhetjük magunkat.

Arcachon egy francia városka az Atlanti-óceán partján. Dél-Franciaország, közelebből Aquitaine régió – Bordeax térsége, ha közeli nagyvárost kellene mondani. Ide is érkezett a repülő egyébként.

Node, ha túllépünk a földrajzon, legalább ilyen érdekes dolgokat találunk. :) Minthogy példának okáért arrafelé remek vörösborokat készítenek. Viszont a francia nyelv elsajátítása nélkül némi bátorságot igényel egy szimpla vacsora is – első este, az utazástól kissé fáradtan egy étterembe betérve például majdnem ettem egy lósteak-et, véletlenül persze. Szerencsére addigra elfogyott, így maradtam a heringnél. :)

A másnapi vacsora alkalmaváal már elmerészkedtem a kagylóig is (igaz, addigra otthonosan mozgó ismerős is akadt) – míg harmadnap, nem kifejezetten önszántamból az osztrigát is megkóstoltam. De ezt senkinek nem ajánlom, komoly lelkesedés kell a citrom hatására még mozgó kagylóizé lenyeléséhez… bár azt is el kell ismerni, lassan fél éve, hogy megettem, és még élek. :)

Arcachon maga egy ízig-vérig tengerparti város, a homokos strand mentén rengeteg szállodával, mögöttük vásárolgatós sétálóutca, majd feljebb, az egész picit emelkedő domboldalon egy kicsit régebbi, mediterrán villa-sor. Turizmus, konferencia-turizmus persze a fő hajtóerő – én is így vetődtem erre.

A tengerpart fehér homokja mellett pálmafás sétány, esténként giccses naplemente és fényképező külföldiek (pl. én), a kikötőben nyugodtan kolompoló vitorlások. Szóval ilyen hely maga Arcachon. Legközelebb visszamennék hosszabb időre úgy, hogy napközben nem egy konferencián ülök – és megnézném a környéket is. A borszaküzlet kínálata alapján van néhány Château, szőlővel, pincével körülvéve – eszembe jutottak a valaha látott “Bor, mámor, Provence” című film képei… :)

A tavalyi év számomra talán legfontosabb, legemlékezetesebb esküvője volt az övék. Nehezen tudnám megfogalmazni, hogy pontosan miért – de belül, saját magam számára mintha átléptem volna egy lépcsőt. Más képeim születtek itt és ezután, mint a korábbi esküvőkön, és másként megyek el azóta fotózni; de nem nagyon tudnám megmagyarázni a különbséget. Egy fokkal talán felnőttebb lettem.

Elég fáradt voltam, mikor elindultam – az előző héten sokat dolgoztam, keveset aludtam. Tudtam, hogy a sminkesnél fog kezdődni a nap – ezért úgy mentem el, hogy az előzetesen megbeszélt fotózási helyszínt (Egri Korona Borház) még reggel körbe tudjam járni, meg tudjam nézni, hogy legyenek ötleteim. Oda is értem, elkezdtem nézelődni – és rájöttem, hogy amilyen jó hely ez egy hétvégi pihenéshez, annyira nem látok fantáziát a környezetben fotózáshoz. Sem a szőlősorok, sem az épület nem volt igazán izgalmas, nem beszélve arról, hogy kemény déli verőfénnyel kellett számolni, ami a szabadban pusztítóan erős volt.

Aztán 5 perc tanácstalanság után rájöttem, hogy nekem itt nem szomorkodni kell, hanem feltalálni magam. És nem a helynek kell jó ötleteket adni, hanem a párnak, és akármilyenek is a lehetőségek – itt tőlem valaki azt várja, hogy egy emlékezetes fotósorozatot kapjon. Körbesétáltam, gondolkoztam, majd visszaültem az autóba és átgondoltam az egész napot – és így utólag azt állapítottam meg, hogy a 2008-as év legjobban sikerült fotósorozata lett ez a számomra. Külön öröm, hogy nem csak én éreztem így – az egyik leghálásabb, legboldogabb ifjú párom volt a tavalyi évből. :)

Egerben, a sminkesnél indult a nap – csendes, nyugodt kis kozmetikus-sminkes szalon. Itt találkoztunk, örültünk egymásnak, majd elővettem a gépet, és elkezdtem nézelődni. Rájöttem, hogy egy ilyen “smink-műhely” csupa érdekes dolgot rejt… :)

Utána otthon készülődés, barátnők, virágfestés, felöltözés, és minden készen állt.

Visszatértünk a borházhoz, ahol 15-20 perc után mindenki megunta a szabadtéren “élvezhető” 40 fokos hőséget (érthető módon), és kinyílt előttünk a pince. Bent hűvös volt  – és megdöbbentően sötét. Utóbbi kellemes a napon elgyötört szemnek, de a fényképezőgép nem szereti. Volt hát némi játék a vakuval is, és amíg az időnk engedte, körbejártunk. Ötleteltünk, játszottunk, és még a pincében elrejtett sütemények között is szétnéztünk… Élveztük, szerettük… :)

Délután a ház elé épített kis sátorban lezajlott a szertartás, a kicsit nehezen sikerült gyűrűhúzás vidámságával együtt, majd vacsora, tánc, ajándékok és zene – és éjfél után nem sokkal jókedvűen és kissé fáradtan visszaestem az ülésbe, irány haza.

Sosem jártam még korábban Amsterdamban, bár mindig vonzott kicsit… bár az is igaz, elsősorban az építészete, városképe, és nem a (szub)kulturális vonatkozásai miatt. :) A sok keskeny, egymáshoz támaszkodó ház, csatornák, csónakok és hidak viszont már a korábban látott képeken is tetszettek.

Tavaly ősszel aztán volt lehetőségem egy futó ismeretséget kötni a várossal: Franciaországba igyekeztem, repülővel, amsterdami átszállással – és sikerült úgy foglalnom a jegyeket, hogy mind az oda-, mind a visszaúton legyen kb. 3 óra az érkezés-indulás között. Így aztán, köszönhetően a reptérről induló, kb. 20 perc alatt a központig jutó vonatnak, volt időm picit körülnézni.

És valóban: a város maga nagyon tetszett. Zegzugos, hangulatos, emberközeli világ a maga téglaépületeivel, sétálóutcáival, tengernyi biciklijével, csatornáival és kávézóival. Jellemző kép a híres-neves piroslámpás negyed, a maga kirakataival, a sok biciklivel, meg a keskeny, magas házakkal, az utca közepén futó csatornával… A “közönség”, az utcákon hömpölygő hangos, zajos, helyenként kissé “durva” tömeg kicsit rontotta az élményt.

Arra jutottam, akkor élvezném igazán a várost, ha lakhatnék ott pár napot, és kora reggel már az utcákat járhatnám, amikor még nincs tömeg.

Az első találkozás után tudtam, hogy jó lesz. Hónapokkal az esküvő előtt beszélgettünk először – még javában télen. Kiderült, hogy a vőlegény szinte kolléga (BME), és amúgy is, mindkettejükkel sok szempontból hasonlóan gondolkodunk. Olyan pár volt, akikkel jól éreztem magam – és talán a legfontosabb visszajelzés, amit az esküvő után tőlük kaptam: a szertartások előtti fotózás során nagyon jól érezték magukat. Nem meglepő, én is. :)

Fontos ez nagyon. Ha jól érezzük magunkat, az a képeken is látszik. Ilyenkor mindhárman gondolkozunk, “kreatívak vagyunk” – egy játék az egész. Játék a fényekkel, kompozícióval, hangulati elemekkel, a menyasszony-vőlegény számára saját magukkal, az arcukkal, gesztusaikkal, érzéseikkel. És ha ez mind bekerül az albumba is, akkor boldogan fogjuk lapozgatni később is. Ezek fényében talán már nem is olyan meglepő: idén is megyek Miskolcra fotózni – a szomszédban lakó, legalább ilyen életvidám pár kezébe került az album, és rögtön el is hívtak… :)

Korán kezdődő nap volt, 8 óra körül már a sminkesnél voltam Miskolcon – az M3-ason végignézett hajnal, a pára, köd, felhők majd napsütés jót tett. Olyan békével, nyugalommal futottam be az éppen ébredező Miskolcra, ami egész napra jó alapot  adott.

Szeretek egész nap fotózni. A sminkestől, fodrásztól kezdődően. Segít átélni a napot a menyasszonnyal együtt, érezni az izgatottságot, látni azt, ahogy “átváltozik” a nap királynőjévé. Besétál hétköznapi ruhában, és kisétál még mindig abban a ruhában, de már menyasszonyi frizurával, elegáns sminkkel…

Utána otthon lázas készülődés, gondosan kikészített ruha, cipő, mindenféle kellékek – a felszín alatt mindenki lázasan készülődik. Valaki elszalad a tortáért, a másik a templom vagy az étterem díszítésével van elfoglalva, egy barátnő segít a ruhát a helyére igazítani…

Aztán mi elmegyünk a fotózás kiszemelt helyszínére, és mire visszaérünk, már mindenki nyakkendőben, csinosan, ünnepélyesen várja az ifjú párt.

Lillafüredet talán nem kell bemutatni: mint egy mesebeli kastély. Az udvara, parkja talán még több esküvői fotón köszön vissza, mint a kastély belseje, pedig érdemes bemenni. Izgalmas hely, a kevéske fény ezerféle játékával, sokféleképpen szabdalt térrel: oszlopok, folyosók, lépcsők, ajtók és ablakok – végtelen sok lehetőség.

Végül az esküvői szertartás a Sziklakápolnában (no, ott sok ablak és fény nincs), polgári szertartás és vacsora, majd autóút hazafelé – az M3-as összes benzinkútjánál levegőzős, felfrissülős megállókkal. :)