Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Mikor megbeszéltük Lindával ezt a kedves csütörtök délutánt, akkor tudtam, hogy el fogok vinni magammal egy tekercs Tri-X-et. Aztán elkezdtem gondolkozni azon, hogy tulajdonképpen miért is…

Ott a kezemben a meglehetősen jól dolgozó digitális technika, amivel elvileg mindent meg lehet csinálni, amit a film tud, ráadásul rögtön látható és korrigálható az eredmény, szélesebb tere van az utólagos feldolgozásnak – tehát elvileg semmi szükség nincs egy tekercs filmre. És technikai értelemben talán nincs is sok. Fekete-fehér képet lehet faragni egy “digitális negatívból” (RAW file-ból) is. Ha elég ügyes az ember, valószínűleg utánozni is tudja bármely fekete-fehér film tónusait is…

Van viszont egy hangulati tényező, amit nem lehet kikapcsolni, és nem lehet utánozni. Számomra a film ad egy olyan intimitást, amit a digitális nem, vagy máshogy tud csak elérni. A tudat, hogy ehhez most nem nagyon fogok hozzányúlni, csak kijön a laborból, és kész van; a felelősség, hogy nincs utólagos korrekció, meg a kijelzőn nézegetés… mind-mind felelősséget tesz a képek mögé. És ha az embert odaengedik, ahol a két ember között elérhető talán legszorosabb kapcsolatot láthatja, akkor ezt a felelősséget jó is érezni…

Ez az oka annak, hogy már Gyöngyiéknél is, és most Lindáéknál is előkerült a Tri-X. A film a fent leírtak miatt, a Kodak Tri-X meg egyszerűen kedvenc a fekete-fehér filmek között. Legalábbis ha ilyen emberi pillanatokat szeretnék megörökíteni.

Néhány olyan kép van most itt, amik nekem nagyon kedvesek – és amikért nagyon hálás vagyok Lindának és Sacinak, meg persze Lacinak, aki most nem annyira látszik. :)

Valahogy úgy alakult, hogy tavaly őszig egyáltalán nem jártam Erdélyben. Magam sem értem, hogy lehet: utazni szeretek, Erdély közel van, és sok szempontból jó volt ott lenni. A táj csodaszép, az épületeknek helyenként lenyűgöző atmoszférája van, az emberek kedvesek, és hihetetlen történeteik vannak… Sebaj, minden kezdet nehéz. Először, de egészen biztos, hogy nem utoljára indultunk arrafelé. :)

Egy hosszú hétvégére mentünk, első éjjel Felőrön laktunk, a parókián. Meghökkentő lendülettel, lelkesedéssel dolgozó lelkész és felesége várt minket, a szépen felújított templom és az épülő iskola szomszédságában. No, meg olyan körtepálinkával, amit azóta is meghatottan emlegetünk… :) A templom és az iskola története pedig a legjobb Wass Albert regényeket idéző fordulatokban bővelkedik – a bukaresti minisztériumba, az osztályvezetőnek egy sporttáskában elvitt fél disznóval megsegített építési engedély még csak nem is a legjobb ezek közül… :)

Este elmentünk Désre, sétáltunk egyet a városban, elhoztunk valakit a vasútállomásról, és megcsodáltuk a templomot – mindig nagy rajongója voltam az ilyen gyönyörűséges, fazsindelyes, fiatornyos templomtornyoknak és évszázados kőfalaknak. Van valami nyugodt bölcsessége az ilyen korú épületeknek, és ez az atmoszféra valahogy hat az emberre…

Másnap kirándulni indultunk, az elvi úti cél a Nagy-Pietrosz csúcsa volt. Aztán kicsit elhúzódott a reggeli: megismerkedtem a zakuszkával – egész eddig azt hittem, amiben padlizsán van, az jó nem lehet. Tévedtem. :) Utána elindultunk, de nem jutottunk messzire, egy kanyar után, az út közepén tátongó iszonyatos gödörben odakoppant az autó, utána megállt, meg se nyikkant. Félretoltuk, telefonálgatás, némi morgás az útviszonyok miatt… végül utánunk jött a felőri lelkész egy autószerelő sráccal, és megoldották.

Az idő viszont elszállt, úgyhogy a nagy hegymászásból egy könnyed séta lett a domboldalban, de nem bántuk ezt sem. A rutinosabbak szerint igazi erdélyi táj volt – rám az újdonság varázsával hatott, megfogott. :) Amíg el nem kezdett nagyon sötétedni, ballagtunk felfelé, aztán visszafordultunk, és úgy beszéltük meg, mindenkinek azt mondjuk, fent jártunk a csúcson. Fényképem sajnos nincs onnan… :)

Este elindultunk visszafelé – halottak napja volt, megálltunk este  a Házsongárdi temetőben; majd késő éjszaka értünk Magyarigenbe, a parókiára. Aznap csak az tűnt fel, maga a parókia micsoda épület… méter vastag falak, nem túl magas, de boltíves mennyezet – olyan érzése volt az embernek, a következő ajtó mögött Bethlen Gábor sakkozik Bocskai Istvánnal. :)

Világosban, másnap azután körbejártunk… meglátogattunk néhány templomot, amiket az Ágoston Sándor Alapítvány sok szorgos munkás kéz segítségével rendbe rakott az elmúlt években; legalábbis amennyire az állagmegóváshoz szükséges volt (tetőszerkezet, leomló falak, …). Nehéz lenne mit hozzáfűzni a látottakhoz, a képek magukért beszélnek. És beszélnének még sokkal többet is, ha legalább egy kicsivel több időnk lett volna…

Reggel bementünk Gyulafehérvárra istentiszteletre – a rsakeformátus templomba, ami szintén lélekmelengető volt… De az igazán nagy élmény a 11. századi székesegyház. Beléptünk, és olyan érzésem volt, mintha a történelem a vállamra tette volna a kezét. Bentről nincsenek képeim, igazából képtelen voltam elővenni a gépet (alig 10 percünk volt, ezalatt csak néztem, néztem…) – de azt megállapítottam, hogy ez még a jáki templomot is felülmúlja. Eddig számomra az volt az etalon (meg egy picit a lundi székesegyház). Mellékesen a fél magyar történelem itt van eltemetve (Hunyadi László, Bethlen Gábor, János Zsigmond, …). Érdemes elolvasni a székesegyház történetét, egyfajta rövid kivonata lehetne Magyarországénak.

A Thália Színházban először jártam fotózni, a társulatnál sokadszor. Ráadásul mindhárom darabot láttam már korábban, mitöbb: itt a blogon is szerepelnek már a Bolero, a “Les Bras de Mer” (korábban: Déja vu) és a Carmen képei.

De eltelt már sok idő, mióta legutóbb tánc-előadáson fotóztam, ideje volt már, hiányzott. Ráadásul azóta új gép is került a kezembe – meg kell hagyni, a D300 más világ a D70s-hez képest… megbízható és gyors AF, kiszámíthatóan jól működő fénymérés, gyorsaság, kezelhetőség. Tulajdonképp csak ennyi a különbség… :) Ja, meg hogy ezek a képek most mondjuk A/3 méretben kinyomtatva is jól néznének ki, hiányzik belőlük a zaj.

A hangmérnök srácnak ezúton is köszönet, elég jó helyre juthattam be fotózni, pedig a kezdés előtt kicsit kérdéses volt még a helyzet…

Visszatérve a táncra: a Bolero még mindig lendületes, mondhatni tüzes. Látványos világítás, ragyogó színek – igazi fotogén koreográfia. A Carment valahogy kevésbé szereti a fénykézőgép – immár másodszor érzem ezt, nem lehet véletlen. Nem tudom miért, de annyi baj legyen… :)

A “Les Bras de Mer” (Tengeröböl) c. duett kedves, emberi és érzelmes. Szerettem ezt a darabot már korábban is, azóta meg talán még inkább. A társulat repertoárjából talán a kedvencem, itt éreztem azt, hogy szívesen végignézném még egyszer. Ha valakinek átjött az Amélie c. film életszeretet, kedvessége és vidámsága – az ugyanezt fogja érezni itt is, és nem csak a sok közös zene miatt.

Lindáék régi jó barátok, az egyetem kezdete óta ismerjük egymást – és részben az esküvői fotós “karrier” kezdetét is nekik köszönhetem, az első olyan esküvőm volt, ahol én voltam a fotós. A képeket itt a blogon is láthattátok, bár már elég régen… :)

Az esküvő óta eltelt három évnek apró, ámde annál mosolygósabb gyümölcse is van: Sacibaba. Jó dolog visszatérni fotózni olyanokhoz, akiknek már az esküvőjén is ott voltam, akikkel amúgy is baráti viszonyban vagyok – most is nagyon élveztem. Eltöltöttem náluk egy délutánt – egyszerűen jó volt nézni őket, rácsodálkozni, hogy van olyan kisember, aki még az én kezemben is hosszú ideig elvan sírás nélkül, jókedvűen, és úgy egyáltalán, felvidítja az embert egy ilyen mosolygós, jókedvű, kiegyensúlyozott család.

Hálás vagyok a nyitottságért, bizalomért, amivel fogadtak – nem kellett küzdeni azért, hogy “bensőséges” fotókat lehessen készíteni, nem egy idegennek szóló arcot láttam, hanem saját magukat. Pedig egészen biztos, hogy Lindának is furcsa órákon át egy objektív előtt lenni, szokatlan érzés, hogy akár az etetés csodáját is látja valaki… de ezekhez a képekhez ez kellett. Akárhogy is nézzük, a fotós lelkének is egy felfrissülés egy ilyen délután. :)

Mindenképp különleges alkalom, ha az ember a legjobb barátja esküvőjén fényképez… és tavaly volt benne részem. Ráadásul két héttel az esküvőnk előtt (ahova vőlegénynek mentem, nem fotósnak :) ). Felemelő és érdekes élmény volt. Hosszan és nagyon készültem rá, valami különlegeset szerettem volna nekik, ajándékba – mindkettejüket régóta igen jól ismerem, szeretem.

Jóelőre kitaláltuk, hogy a Várba fogunk menni kreatív fotózásra. Némiképp szomorúan vettem tudomásul pénteken, hogy a készülődésből most kimaradok (kis hely, rokonok, apró idegeskedés, miegymás), mert a történet nekem így kerek. Viszont a délelőttöt eltölthettem azzal, hogy körbejártam még egyszer jó alaposan a helyszínt. Sétálgattam, jegyzeteltem, gondolkoztam, számolgattam, hogy mikor merről fog sütni a nap, hol lesznek jó fények, környezet, háttér, mi hogy fog működni…

Eközben jutott eszembe, hogy az Erzsébet-híd milyen közel van a Vár kiszemelt, déli részéhez. És úgy egyébként milyen vagány dolog egy hídon menyasszonyi ruhában sétálgatni, mosolyogni a dudáló / integető autókra (bár ezekből nem volt olyan sok, mint vártam). Így aztán a találkozó után itt kezdtünk, bár a szél erősen rángatta a fátylat, némi menyasszonyi türelmetlenséget okozva – ezzel együtt készült itt néhány kép, amit szeretek. :)

Fura volt maga a helyzet… néha úgy érzem, könnyebb ismerősökkel / barátokkal dolgozni, néha meg úgy, hogy nehezebb. Eleinte érdekes érzés elővenni a fényképezőgépet, néha egy-két ötletet adni, és fotózni – olyanokkal, akikkel egyébként sokat vagyok együtt, de fényképezőgép nélkül. De aztán, mire lejöttünk a hídról, már feloldódtunk mind.

Andi szép volt, az anyai kezek között készült ruha talán a legizgalmasabb ruha volt, amit tavaly fotóztam, és a Várba érve már a szélcibálta fátyol is megnyugodott – a falak között szélcsend volt… :) A Vár turisták által kicsit kevésbé látogatott oldalát azután keresztül-kasul bejártuk, kisétáltunk a Palota Tabán felé néző erkélyére, ami egyike a régóta dédelgetett fotós álmaimnak, örültem a zegzugok, folyosók és átjárók remek fényeinek, és végül elröpült az idő.

Várt minket a templom. Innen ismertük egymást, kis túlzással itt nőttünk fel, lett belőlünk felnőtt ember, találtunk barátokat, és változott meg az életünk valami olyan irányba, amit azóta sem bántunk meg. És most ott álltak Isten előtt, hogy megfogadjanak valamit – egymásnak, az Úrnak és saját maguknak. Sok-sok barát, rokon és ismerős között. A bejáratnál valahogy akkor tűnt föl az évek során százszor látott tábla: “Barátom, miért jöttél?”… elgondolkoztam, sok minden eszembe jutott; még ha most nem is írok le mindent. :)

Az istentisztelet után a templomkertben kis szeretetvendégség, majd irány fel a Citadella Étterembe, itt aztán történtek komolyabb és komolytalabb események. Bencéék kerítettek egy harsonát az Amerikából hazatért nagybácsinak – őt lepte ez meg leginkább, de becsületére váljék, beállt a zenekarba, és fújta rendületlenül… :) Arról pedig már inkább nem mellékelek fotót, amint épp az “All you need is love” c. örök klasszikust énekeljük az ifjú párnak, teljes átéléssel és mindenféle jelmezzel… :)