Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Az év egyik első esküvője volt az övék. És ismét Pasaréten, abban a templomban, ahol én is “felnőttem” – innen ismertük egymást Gergővel sok-sok éve. Mindenesetre nem az esküvő előtti beszélgetésen mutatkoztunk be egymásnak…
Barbi sokkal újabb ismerős a számomra, és vele ugye még a közös focik emléke sem volt meg, de ezt a problémát azért áthidaltuk. :)

A napot a “creative session” fotózásával kezdtük, először a Kertészeti Egyetem kertjében. Őket sok emlék fűzte ide, a kert pedig nem véletlenül kedvelt fotózási helyszín. Üde zöld színek, bokrok-fák-virágok; a csokrot szinte felesleges is volt vinni… :)
Jártunk aztán még a Várban is – megunhatatlan, kifogyhatatlan, minden alkalommal más és más arcát mutatja. Mindig szívesen jövök ide, Barbinak pedig még jól is álltak a Jezsuita lépcső fényei… :)

A templomunk ezzel szemben mindig ugyanazt az arcát mutatja, ami talán nem annyira szép, mint amennyire szerethető és őszinte – és egy esküvőn azért mindig díszesebb is, legalább egy nagy köteg virágnak köszönhetően. A lényeg persze nem is ebben van, és nem is ezért jöttünk ide… :)

A kézszorítások után pedig a sok-sok rokon és barát nagy része eljött Budafokra, ahol egy remek hangulatú estét teremtettek – játékokkal, zenével, tánccal, vidámsággal. Zenélt Gergő testvére is, majd a zenekar segítségével még a vőlegény is dobverőt ragadott – ilyet nem sűrűn látok én sem… :)

Egy rövid válogatás itt, a kis képekre kattintva elérhető, lapozható:

Találkoztunk, ittunk egy finom jegeskávét, beszélgettünk, sétáltunk egyet, és még néhány fotó is készült – csupa nyereség. :)

Körbejártunk a Várat – hármunk közül én ismertem leginkább, úgyhogy kicsit még idegenvezetőnek is érezhettem magam. Keresgéltük kicsit a stílust is, így aztán készültek romantikusabb, bohókásabb, színesebb és fekete-fehérebb, ilyenebb és olyanabb képek – és ez így is volt jó. Egy idő után már mindhárman élveztük, és talán ez a lényeg. :)

Alig egy hónap van még az esküvőig, már várom… :)

Érdemes végigkattogtatni a kis képeket – úgy nagyobbak lesznek. :) Ráadásul az egyik kedvenc idei sorozatom… :)

A tánc világnapját megelőzően immár kilencedik alkalommal került megrendezésre a “Táncfórum” a Nemzeti Táncszínház jóvoltából. Az idei záróelőadáson pedig kedvenc társulatomat láthattuk. Mióta én fotózni járok hozzájuk, ekkora sikert a nézőtér felől még nem arattak – de meg is érdemelték. :)

Egerházi Attila új darabjának, a Frozen Roses-nek premierje volt az igazi újdonság – a készülő mű próbáira egyszer már benézhettünk, egy korábbi bejegyzésben szerepel is néhány fotó. Az okos mondatok faragását hagyjuk a táncszakmára, én csak annyit írok: tetszett. És nem csak azért, mert végre egyszer _elég_ fény volt egy táncelőadáson… :) Volt egy-két kevésbé megszokott mozdulat, emelés, figura. Ezek közül a kedvencem ez itt, jobb oldalt (és ez az, ami a próbatermes bejegyzést is indította).

Emellett láttuk még az “Akvarell szivárvány”-t,valamint Mário Radačovský (Szlovák Nemzeti Balett) koreográfusi munkáját, a “Vacsorát”. Ez utóbbi ténylegesen a tánc és a színház keveréke, a jelmezeket, berendezést, valaminta  történetet illetően is – szeretem az ilyet. :)

Néhány kép kedvcsinálónak szerepel itt is – aki pedig kedvet kapott hozzá, azzal találkozunk június 13-án a Nemzeti Táncszínházban! :)

Jártam egyet a városban délután… kellett egy kis kikapcsolódás, feltöltődés. Az apropó a terepszemle volt egy pénteki fotózáshoz, de legalább ilyen fontos volt, hogy élveztem a tavaszt, a jó időt, azt, hogy néhány óráig turista voltam (Budapesten), néztem az embereket, a karikaturistát a Ráday utcában, a kávézókban üldögélő-beszélgető párokat, a padon napozó nagypapát, a ruhaboltokat látogató lányokat, és úgy egyáltalán, az életet…

És eközben újra meg újra rádöbbentem, hogy Budapest valami egészen csodás város. Kicsit vigyázhatnánk rá jobban, és csomagolhatnánk szebben, de ez most más lapra tartozik. Azt hiszem, megtaláltam a város leggyönyörűbb lakóépületét. Nem múzeum, nem kell hozzá belépőjegy és fotózási engedély… viszont keresni kell. És érdemes is nyitott szemmel járni, benézni minden kapualjba, mert néha varázslatos körfolyosós épületekre bukkanhatunk.

Jártam persze ismertebb helyeken is, bár a belvárosi templomot is inkább az Erzsébet-hídról, fentről és a homlokzatát nézve ismerjük. Pedig az oldalfal, a középkori részletek legalább ilyen szépek, ráadásul a híd alatti parkoló felől nézve a fény játéka is említésre méltó. :) A Párizsi-udvarról szintén kevesebbet hallottam az elmúlt években, mint amit érdemelne… ilyen belső teret, udvart, mennyezetet sem építenek mindenhol.

Röviden és tömören: szeretem Budapestet. Csak nem mindig tudom, hogy így van… de ha rászánok egy délutánt, hogy sétáljak, nézelődjek, igyak egy kávét a Váci utcában, akkor újra meg újra rájövök. :)

Egy keresztelőnek mindig különös jelentése, töltete van. Szimbólum, ami az ember Istenhez tartozását fejezi ki – és már a szimbolika is magáért beszél. Mert ugyan sokszor nagy liturgiával, díszes környezettel és pompás ruhába öltözött emberekkel vesszük körül, a lényeg mégis az egyszerűsége: egy kevés tiszta víz, ez az egyetlen látható jel, ami fontos.

A többi valahol belül történik, különösen ha egy femélnőtt ember maga kéri, hogy kereszteljék meg.

Aminek nyilvánvalóan komoly oka van – meggyőződésem, hogy mindenki életében vannak pillanatok, amikor meghallja, megérzi az Isten szavát. Aztán vagy gyorsan elnyomja valami mással, vagy odafigyel rá. Vagy rögtön felismeri, vagy csak megérzi, hogy valami többnek kell lennie a világban, vagy a történtek mögött, mint amit lát…

“De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” (Ézsaiás 43,1-2)