Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Jó emlékeket őrzök erről a két szép kiskunhalasi nyári napról. Ami elsőként eszembe jut, az a figyelmesség, törődés és felelősség – én is tanultam abból, hogy milyen természetesen, alig észrevehető módon, minden felesleges színpadiasságot mellőzve tudott vigyázni Dani a menyasszonyára-feleségére. Nem is tűnt fel rögtön, de elég sok “intenzív” időt töltök el egy esküvő során a vőlegénnyel-menyasszonnyal, és esetleg a családjaikkal – és ilyenkor első sorban nagyon figyelek. Őszinte képeket, olyanokat, ami a nekik is fontos dolgokról szól, csak így lehet készíteni… szeretem észrevenni az ilyen apró rezdüléseket.

Azután, ahogy az elején említettem, két napot töltöttem Halason, elsődlegesen azért, mert a kreatív fotózást az esküvőt megelőző nap késő délután-estére terveztük. Mindig örülök az ilyen lehetőségeknek, nem véletlenül ajánlom mindenkinek (a slideshow alapján alighanem kiderül, miért). Csend, nyugalom, szépséges esti fények, meghitt pillanatok – a másnap “zaja” ilyenkor még távol van. Megismertem egy derűs, mosolygós menyasszonyt is – két olyan ember, akikkel egyszerűen jó volt eltölteni az időt, és akiknek láthatóan jó együtt lenni. Hab a tortán, hogy kb. 10 perc után már gyanússá vált a menyasszony feltűnően könnyed és elegáns mozgása – rákérdeztem, és igen: balettozott valaha. Ezt valahogy mindig kiszúrom. :)

Remek baráti társaságot ismerhettem meg az este folyamán, olyan embereket, akik közé szívesen visszamegyek – és nagyon úgy tűnik, erre lesz is idén alkalmunk. :) Csak egy apróság, amit én korábban máshol még nem láttam, de nagyon tetszett: amikor a nászajándékokhoz értünk, előkerült egy üres könyvespolc, és kiderült, hogy mindenki hozott egy könyvet (amit fontosnak tart) ajándékba. Érdekes és jó volt látni, milyen sokféle jó ötlet volt… :)

És ahogy mondtam, idén is megyünk fotózni ehhez a baráti körhöz, Halasra – és amire kicsit büszke is vagyok: amikor találkoztam az idei házasulandókkal, megkérdeztem tőlük, hogy miért engem választottak, mi az, ami tetszett nekik. Annyit mondtak: ismerik Daniékat sok éve már, és ahogy elnézegették a kreatív fotózáson készült képeket, arra jutottak, hogy ők maguk voltak. Őszinte volt, természetes.
Mindig szeretném, hogy így legyen. És ezzel együtt fontosak a lemenő nap fényei, a harmonikus kompozíció, vagy a háttérben megbúvó fasor ritmusa, mert anélkül nincs minőségi fénykép; de ha a látvány elnyomja a hitelességét, akkor fabatkát sem ér…

A bejegyzés alján látható a szokásos rövid válogatás, a lentebbi képre kattintva pedig az esküvői fotóiból készült zenés diavetítés látható:

Ismét láttam valamit, amiért jó és érdemes fényképezőgépet ragadni. Egy lányt és egy fiút, és bár a szó szinte elcsépeltté válhat: szerelmet. Az örömöt a másik közelsége miatt, az izgalmat, vibrálást, teljes megfeledkezést a külvilágról. És ez utóbbi nagyon fontos nekem ahhoz, hogy őszinte képeket készíthessek, és ugyanakkor szinte ünnepélyes megtiszteltetésnek érzem, ha valaki ennyire beenged az életbe, közel enged magához. Kicsit ünnepi hangulatban megyek haza, mert része lehettem valami kivételesnek…

Ez a lényeg. Persze kerestünk remek helyeket, épületeket és fényeket, ismét csak Budapest kissé elrejtett kincseiből; váltogattunk stílust, öltözéket és kalapot, mert ez is fontos ahhoz, hogy a képeket élmény legyen majd kézbevenni. Zsófinak és Tamásnak köszönet a fentebb leírtakért, és azért is, mert ide kerülhettek most ezek a képek. És milyen jó, hogy eszükbe jutott esküvőtől függetlenül is, hogy örömet okozna néhány közös fénykép, egy szép emlék ezekről a napokról, szerelemről és szenvedélyről… :)

Válogatás a képekből alul, zenés diavetítés pedig az alábbi fotóra kattintva.
A Nikon Magyarországnak ismét köszönet, ezek a képek is az éppen próbálgatott D700-zal készültek. :)

Olyan fotózás volt, amit már nagyon vártam, több okból is. Egyrészt azért, mert Lindát és Lacit régóta ismerem, tisztelem és szeretem – valójában velük indultam el néhány évvel ezelőtt az esküvőfotózás útján, és azóta is sokszor találkoztunk; és most így, az esküvő után három évvel kedvet kaptak egy fotózáshoz ismét (no jó, segítettem is kicsit “kedvet kapni“… :) ). Olyan emberek, akiket szívesen is fényképezek, mert hiteles, szép és őszinte amit látok – ez pedig legalább olyan fontos, mint a látványos helyszínek, díszes ruha vagy szép menyasszony. Persze ez utóbbiak is fontosak, és éppenséggel nem is hiányzott. :)

Másrészt, a helyszínt, a képek stílusát és hangulatát illetően teljesen „szabad kezet kaptam”, megbíztak bennem, elhitték, hogy valami olyat találok ki, amiben jól fogják érezni magukat. Én pedig egy régi álmomat valóra válthattam. :) Jóval előbb, valamikor kora tavasszal kezdtük el felfedezni Eszterrel a belváros kissé elfeledett, ámde varázslatos helyeit, régi bérházait, klasszikus (és néha történelmi emlékeket őrző) épületeit.

A körfolyosók, belső udvarok és lépcsőházak olyan környezetet, atmoszférát adnak, amiért az emberek sokszor távoli kastélyokba szoktak utazni – ez pedig itt van, karnyújtásnyira. Itt pedig csupán néhány alig észrevehető emléktábla utal a nem mindennapi történelmi szerepre – a képek egy része abban az épületben készült, ahol valaha a Landerer & Heckenast nyomda működött, és később Kossuth Lajos lakott (és ahol így 1848-ban többször tartotta üléseit a Minisztertanács is).

Érdekes persze, hogy amíg készültem, gyűjtöttem az ötleteket és helyszíneket, addig nagyon figyeltem az építészeti és történelmi háttérre is; aztán ahogy elkezdtünk fotózni, valahogy háttérbe szorult. Mert újra azon kaptuk magunkat, hogy a fényképezőgép keresőjén keresztül nézzük-csodáljuk azt a nehezen megfogható szépséget, ami miatt az esküvőfotózás az életünk része lett. A kapcsolatot, összetartozást két ember között; azt a titokzatos vonzódást, amit a másik személye vált ki – amitől Linda szebb lesz Laci mellett, és Laci emberebb lesz Linda mellett, mint egyedül.

Nehéz volt a képek között válogatni… sokáig küzdöttem-küzdöttünk a feladattal, míg végre sikerült odáig szűkíteni a kört, hogy egy kellően „sűrű” diavetítésig jussunk – ez látható a lentebbi képre kattintva. És ha szükség volna rá előtte, kedvcsinálónak / ízelítőnek lentebb látható egy válogatás a kedvenc képeinkből.

Szeretem a telet, a hideget, a havat… Az olyan nyirkos, olvadós napokon azonban, mint amilyen a mai is, az ember szívesen felidézi a napfényt, a meleget, a nyarat. Elmereng korábbi derűsebb útjain, sőt, arra vetemedik, hogy még a fényképeit is előkeresse számítógépe elfeledett mappáiból… Velem legalábbis ez történt ma…

Sosem jártam azelőtt Spanyolországban… és földrészünk dél-nyugati felét amúgy eddig nem is nagyon látogattuk. Első- és másodsorban észak szerelmesei vagyunk, de a tavalyi év a konferenciákra járás miatt valahogy máshogy alakult. Nyár elején Attila még egyedül ment el Valladolidba, pár hónappal később aztán Madridba már magával vitt engem is. Félretettük hát a kempingfőzőt, sapkát-sálat, elővettük tarka nyári ruháinkat és irány DÉL!

Ha jól emlékszem annyira naivak voltunk, hogy csak egy gépet vittünk – persze ne cipeljünk sokat, számít a súly, meg aztán nem csak fotózni megyünk, megleszünk mi így is… Hát persze.

Az első két és fél napon nem is volt semmi gond. Attila benn ült a konferencián én pedig nyakamba vettem a várost. Szállásunk a központ közepén volt, a Gran Víaról nyíló utcában, egy apró kis szállodában, vagy inkább szállodácskában. Számos furcsasága mellett egy előnye volt: mindenhez közel volt. Így aztán felkerekedtem és el kezdtem felfedezni Madridot. Először csak a hangulatos utcák, díszes épületek kötöttek le, és a cégérek, árkádok, kandeláberek sora miatt nem tudtam nem fényképezni. Aztán eljutottam a királyi palotáig és néhány templomba is beültem megpihenni, örülni a csendnek, meg hogy végre észrevegyem: nincs munka, nyaralok. Lenyűgözött az építészet. Ha egyszóval kellene leírni mindazt, amit láttam, akkor a „pompa” lenne a legalkalmasabb. Igen, mindenből sugárzott az egykori dicsőség pompája – arany és fekete, dísz a díszen. Az én szívemhez ugyan közelebb áll a szépség letisztult, ennél egyszerűbb kifejezése, de hazudnék, ha azt mondanám, nem érintett meg az a vizuális csoda, amit ott láttam.

Persze Spanyolország és így Madrid sem csak az építészete és műemlékei, hanem az ott élő emberek temperamentuma miatt népszerű. Önfeledt hahotázások, hangos perlekedések, önmagában a spanyol nyelv! és persze az elmaradhatatlan mutatványosok, az alkotásaikra alkudozó festők és a piac az ibériai sonkával, friss olajbogyóval és telt vörösborral a Plaza Mayor közelében. Hmmm. De jó is volt.

Második napomat, amit a fényképezőgép társaságában töltöttem, tehát már inkább az emberek határozták meg. Átnyergeltem a portré és teleobjektívekre és többé-kevésbé észrevétlenül próbáltam elkapni egy-egy pillanatot, mimikát, mozdulatot. Egészen megszerettem a várost!

Harmad-negyednapra aztán helyreállt a családi rend, vége lett a konferenciának és a fényképezőgép is visszavándorolt tulajdonosához. Persze semmilyen váltás nem megy könnyen… lehűlt, beborult és elkezdett esni az eső… Igen, Madrid úgy látszik neked mutatta meg szebbik arcát, de azért a nyár nem hagyott el minket teljesen, maradt még látnivaló bőven a közeli Segoviaban és Toledoban, ahol a maradék időt töltöttük. Azt azonban elhatároztam, hogy a legközelebbi „egyvagykétgépetvigyünk” kérdésnél nem a súly alapján fogok dönteni… :-)

A madridi út fotóiból készült zenés diavetítés az alábbi képre kattintva indítható:

Melinda és Emilio esküvői fotói szerepeltek már korábban itt, a Képfényező blogon – az “engagement session” képei viszont eddig hiányoztak. De csak eddig… :)
A Budai Vár, mint helyszín, adta magát. Szerették is, meg aztán ezek az utcák, házak, maga a hangulat még azt is megragadja, aki egyébként itt él.

Ilyen alkalmakkor én két dolgot szoktam kérni a pároktól: hogy szeressék egymást (és ez látszódjon is); valamint hogy amúgy érezzék jól magukat. Én próbálok nem is nagyon zavarni, nem beleszólni, állítgatni, ide-oda küldeni – legfeljebb a háttérből alakítani az eseményeket. És ez most örvendetesen működött is: kedvesek, természetesek, szerelmesek voltak. :)