Magdi & Attila
Van egy kis város az országban, ahova most már évről évre visszajárunk… és egyre nagyobb örömmel megyünk vissza. Idén pedig végre Eszternek is megmutathattuk, miért. Például azért, mert van Kiskunhalason egy templom, ahol már-már kezdem otthon érezni magam. No, nem azért, mert lassan már fejből tudom, merre vannak az oszlopok, ablakok, lámpák vagy padok. Ettől sokkal fontosabb okunk van rá: valahogy élet van ott, újra és újra rájövünk. A közösségben, az énekben, az Igében és a hozzáfűzött gondolatokban. A „pápai strandlabda” példáját ott hallottam először, de azt hiszem, egy életre megjegyeztem… :)
No és persze örömmel fedeztünk fel kedves ismerősöket a násznép között, és jó, hogy újabb két ember került azok közé, akiket esetleg legközelebb már ismerősként köszönthetünk. A blog kitartó olvasói figyelmesen nézzék a diavetítés kockáit… kis fekete, kék és lazacszín (?) ruhákat is érdemes figyelni. :)
Jó volt nekünk Magdi és Attila esküvőjén. Kicsit úgy éreztük, hogy ezek az emberek a mi barátaink is lehetnének: hasonló társaság, lélek és értékek. Így pedig nekünk is könnyebb ráérezni, hogy mi fontos igazán… reméljük, hogy ez a képeken látszani is fog… :)
Isten áldjon titeket, örülünk, hogy ott lehettünk – a diavetítést pedig fogadjátok szeretettel!
A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!
Külön köszönet a Képfényező csapat harmadik tagjának, Julinak a rengeteg segítségért!
Anna & Balu
Minden esküvő előtt megpróbáljuk elképzelni, hogy mi lesz az a nap folyamán, ami igazán fontos, szép vagy emlékezetes lehet – próbálunk ráhangolódni már előre, hogy a megfelelő irányú érzékenységgel érkezzünk. Anna és Balu esküvőjének reggelén is elgondolkodhattunk ezen, és eszembe jutott sok minden…
Balut nagyjából 15 éve ismerem, kevés ilyen komoly és megbízható barátom van (az egyikük ráadásul az újdonsült sógora). Annával ennél valamivel azért frissebb az ismeretség, de őt is egy komolyabb, közös feladat kapcsán ismertem meg. Valahogy ezen előzmények mellett első sorban egy lelkileg gazdag, de kissé talán “súlyos”, ünnepélyes napra számítottam.
Még sem egészen így, vagy legalábbis nem csak így történt. Valóban lélekben is gazdag, Isten előtti ünnep volt, de ilyen könnyed, sok humorral fűszerezett szombati napunk sem sok volt idén. Jobban átgondolva persze nem meglepő ez attól a pártól, akik egy jegyesfotózásnak álcázva ennyi humorral tudták a saját történetüket elmesélni. Rajtuk kívül köszönhető ez részben persze a gyerekeknek is, akikre mindig lehet számítani, és persze nem feledkezhetünk meg az árnyjátékról, a mellényes lényről és a többi kiváló szereplőről sem… :)
Remélhetőleg a diavetítés, és a blogra összeválogatott kedvenc képeink tükrözik is mind az ünnepet, mind a humort – fogadjátok szeretettel!
A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!
Anita & Csaba
Napraforgó, végtelen Alföld, gémeskút, fehérre meszelt falú öreg református templom, a hegedűszót hallgatva felszabadult örömmel a port tánccal felverő násznép… úgy érzem, Petőfi Sándorunk is jól érezte volna magát. Lehetne persze mindezekről hosszabban is beszélni, de nézzétek inkább a diavetítést – annak az a dolga, hogy meséljen helyettünk is. :)
És talán még valamit kiemelnénk szóban, mert a fényképnek nincs hangja. És ez persze ismét nehéz, mert zenészeket, vagy legalábbis a zene iránt érzékeny lélekkel rendelkező embereket fényképezni kihívás. Reméljük azért, hogy hangfelvétel nélkül is érezni valamit, legalább az arcokon, amikor az a sok-sok, többféle kórushoz tartozó barát énekelt Anitáéknak. Emellett volt egy pillanat, amikor hosszú vívódás után is alig-alig mertük megnyomni az exponálógombot: amikor visszamentünk a templomba, és Csabáék kiterítették elénk azt a gyönyörű, szüleiknek (is) szóló ének-orgona duettet. Talán ismeri más is az érzést, amikor olyan csönd lesz, hogy még a légy is leszáll megpihenni… mi pedig csak hallgattuk, néztük őket, a fényképezőgép gombjára tapadt az ujjunk, és alig mertük lenyomni. Talán Eszter képe a fogadtatásról és a szülőkről mesél azért valamit. :)
A diavetítés zeneválasztása éppen ezért nem véletlen: évek óta tartogattuk, félre volt téve, és a megfelelő alkalmat vártuk – ami most elérkezett, ez az esküvői áldás Anitánál és Csabánál a legjobb helyen lesz. :)
A felvillantott pillanatképek mellett magunkkal hoztunk még valamit. Találkoztunk egy nagymamával, akinek igazából egy rövidke találkozás és szűk 10 perc beszélgetés elég volt ahhoz, hogy évekre nyomot hagyjon bennünk. Bár szeretnénk, ha mindent el tudnánk mesélni néhány fényképpel, ehhez talán kevés lesz. Amikor Csabáék mondták, hogy “volna még egy fotózási helyszín: a nagymamánál szép, régi berendezés van”, akkor nem értettük meg, mit fogunk igazából ott találni. Nem a régi berendezésért kellett nekünk odamenni (bár az is aranyos volt, ahogy elnéző mosollyal simított végig a “majdnem nagymamakorú” konyhaszekrényen, mondván: ez már újabb…) – de az a légkör, ami abban 10-15 percben körülvett minket, az igazi, bölcs, Istent ismerő nagyszüleink hangja és mosolya volt. No, ezért már érdemes volt odamenni.
-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!
Helga & Dani
Az ember az iskolában tanultak szerint összesen ötféle érzékszervvel indul neki a világnak. Aztán ahogy telnek-múlnak az évek, jó esetben különféle olyan dolgokra is érzékeny lesz, amiket pusztán a látás, hallás révén nem venne észre, nem értene meg. Szép lassan mi is így kezdtük el felfedezni és megszeretni az élet azon részeit, amik nem (csak) azért okoznak örömet, mert szemünknek szépek, hanem valahogy másként is. Egy ünnep, különösen egy esküvő sok olyan momentumot hoz, amik a lelki, emberi hátterük miatt szépek. Ezt persze észreveszi más is, nem kell ehhez fényképezőgép (bár segít, rászoktatott hogy minden apró rezdülésre, és a látható dolgok mögöttes mondanivalójára is figyeljünk). Az igazi kihívás még is az, hogy végül csupán fényképekkel, a szemnek meséljük el azt, ami több az első ránézésre láthatónál.
Filozófiai mélységekbe azért nem merülnék… de mindez most, Helga és Dani esküvője kapcsán eszembe jutott. Ha a képeket nézve rájöttök, hogy miért – akkor sikerült úgy fotózni, ahogy mindig szeretnénk. Aki ott volt, az nyilván érezte azt a sokféle kapcsolatot, ami a képeken szereplő embereket összefűzni. Ha ők maguk a képekre nézve is látják ezt, akkor nem sikerült rosszul. Ha az is megérez belőle valamit, aki nem volt ott, akkor talán jónak is nevezhetjük. Innentől döntse el mindenki maga, mindenesetre mi igyekeztünk, hálásak vagyunk, hogy ott lehettünk egy szívet-lelket melengető esküvőn, olyan emberekkel együtt, akik között jó lenni.
Az alábbi diavetítésből kiderül, hogy láttuk mi Helga és Dani esküvőjét, fogadjátok szeretettel!
-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!
Külön köszönet a Képfényező csapat harmadik tagjának, Julinak a rengeteg segítségért!
Dia & Zoli
Nem is emlékszem pontosan, hogy kerültünk a szentendrei városi könyvtárba… úgy rémlik, hogy Dia vetette fel az ötletet. Talán azért, mert járt oda évekig elég sokat. Először nem értettem, miért lesz ez igazán jó – de aztán beléptünk, és rájöttem. Láttam már képeket és helyszíneket, amiket a “retró” címkével illettek, de ezek mind bátortalan próbálkozások voltak csupán… :) Beléptünk az ajtón, és bár nem az orrom az első számú érzékszervem, már az illat megalapozta a hangulatot: azt a régi könyvszagot szerintem mindenki ismeri. No, és aztán körbenéztünk. Színes könyvgerincek és hosszú könyvespolcok mindenfelé, igazi katalógus-szekrény a sarokban, a gyerekkorunkból itt maradt polcok, parketta és a szőnyeg… mintha a Gazdálkodj okosan! c. örökzöld társasjáték “Az olvasás szórakoztató és hasznos időtöltés. Vegyél könyvutalványt!” feliratú mezőjére léptünk, és ott maradtunk volna. :)
El kell ismerjem, hogy bölcsésznek lenni menő. Most jöttem rá igazán, csak el kellett kísérni a könyvmolyokat a természetes élőhelyükre. :)
Persze ha már Szentendrén jártunk, egy idő után kimerészkedtünk a könyvtárból is, mert ugye hol érezné még igazán otthon magát egy bölcsész, ha nem egy kávézó teraszán a napfényben üldögélve. Nehéz megfogalmazni, hogy mi az igazi titok, de egyből érezni, ha valaki a legapróbb mozdulatokig élvezi azt, amit tesz, vagy ahol éppen van – és ez most ilyen volt. Ha egyszer “kávészünet” címmel rövidfilmet kellene forgatnom, Zolit keresném meg elsőként. :)
A szentendrei tapasztalatok után mindenféle erős várakozással készülünk a közelgő esküvőre. Hogy csak egyet, de a fotós számára fontosat mondjunk: lehet, hogy nem is tudják magukról, de két igazán jó, karakteres és fotogén arc vár ránk szombaton, úgyhogy már fényesítjük is a portréobjektívet… Hogy végre mindenki lássa, mire készülünk, ajánljuk figyelmetekbe a jegyesfotózás képeiből készült diavetítést:
-> A szélesvásznú változatért pedig kattintsatok ide!
A képeket is érdemes lehet végigkattintani, úgy kicsit nagyobbra nőnek... :)
