Képfényező blog | fotók, gondolatok…

A legemlékezetesebb kalandok rendszerint úgy történnek meg velünk, hogy nem készülünk rá, nem tervezzük és nem teszünk érte semmit. Egyszer csak megérkezik, és sokszor már menet közben tudjuk, hogy most valami olyan történik, amire még sokáig emlékezni fogunk. Mint például Vértesszentkereszten Katával és Michael-lel. Előre kinéztük magunknak a (valóban gyönyörű) kolostorromot, és egy vasárnap délután / este elmentünk, egy jegyesfotózás volt a cél.

A kolostort megtalálni sem volt egyszerű, a környékbeliek sem nagyon ismerik, kilométereket kellett az erdőben autózni – de végül megtaláltuk. Szomorú meglepetésként magas kerítés és hatalmas, csukott vaskapu vette körül. Körbenéztünk, este fél nyolc volt, nem láttunk sehol senkit. Nekiveselkedtünk hát a kapunak… hangos csikorgással elindult. Majd, alig pár centi után nagy, messzire halló dörrenéssel, vagy inkább fémes csattanással megállt. Megláttuk a láncot.

Majd fél perc múlva megláttunk egy kalapot. A kaputól messze, a növények fölött megemelkedett, és lassú, türelmes járással közeledni kezdett. Közelebb jött, és hirtelen eszembe jutott Kusturica. És a Macskajaj, amit egyetlen hivatásos színész segítségével készült, ellenben sok lenyűgöző karaktert vonultatott fel, akiket ki tudja, honnan gyűjtött össze… Vértesszentkereszten nem járt, pedig a kolostor őrét magával vitte volna.

A kalap, és alatta egy fürkésző, kissé unott, a szeme sarkában halvány, fölényes mosolyt sejtető arc tehát közelebb jött. Illedelmesen ráköszöntünk, elmondtuk, mi járatban vagyunk. Lassan oldalt fordult, és a táblára bökött: a belépés díjtalan, 18 óráig. “Hány óra van most?” – kérdezte. Fél nyolc volt. Ráadásul a fotósokat utálja. “A halott anyja hátára felmászna egy képért… letapossa a virágaimat. A fotósokat különösen utálom.” Néztük egymást. Tudtuk, hogy nem szoktunk virágokon taposni, egy kolostorban különösen nem.

Végtelen hosszúnak tűnő ideig néztük egymást, végül megszólalt. “Rendben van, ha három találós kérdésre megfeleltek, bejöhettek.” Azt hittem, rosszul hallok, vagy valami filmforgatáson vagyunk… de nem. Most érkezett az a bizonyos, nehezen felejthető emlék. Így, kalapban, fürkésző, összehúzott tekintettel.

Mi a kedvenc színed?

A lila.

Nem jó válasz. “Barna… nem, a kék!”
(ha valakinek nem volna ismerős, akkor: http://www.youtube.com/watch?v=HF3A9xxkt-s)

Hogy hívnak?

Kata.

Jó válasz.

Patkányország „Négy láb, két farok” című hímsoviniszta lapjában egy vadászgörény írja a nekrológot. Morálisan elítélhető-e ezért?

Itt feladtuk. Gondolkodtunk hosszasan, nem jutottunk dűlőre.

„Hát gyerekek, hogy oldunk fel egy paradoxont, egy másikkal. Amúgy patkányország nem is létezik.”

Bejutottunk. “Tíz percetek van, ebből húsz már eltelt.”. És ez egy templom, felszentelt hely. Paráználkodni nem szabad… csak nekem. Pallosjogot gyakorlok, és a kutyám a bakó.”
Igyekeztünk hát a kutyával is jó viszonyba kerülni… :)

Így történt, hogy bár nem terveztük, nem készültünk rá, de azt hiszem, mind a négyen gazdagabbak lettünk valamivel. És persze fényképeztünk is aznap délután, nem csak a kolostornál, de út közben is. Varázslatos felhők voltak, a zivatart elkerültük, úgyhogy csupa jó dolog történt velünk aznap. Holnap következik az esküvő, kicsit már kíváncsiak várjuk, mi következhet ez után… :)

Addig is, fogadjátok szeretettel a diavetítést, és néhány kedvenc képünket lentebb:

És ha legközelebb erre jártok… ne döngessétek a kaput. Egyből tudtam, hogy Pestről jöttetek.

Igaza volt. Ennél kisebbnek régen éreztem magam… :)

 

Tags: diavetítés, Felhő, Jegyesfotózás, Kaland, Kolostor, Kusturica, Tollaslabda, Vértesszentkereszt, Zivatar

This entry was posted on Friday, June 21st, 2013 at 9:32 am and is filed under Jegyesfotózások. You can follow any responses to this entry through the RSS 2.0 feed. Responses are currently closed, but you can trackback from your own site.