Képfényező blog | fotók, gondolatok…

A Thália Színházban először jártam fotózni, a társulatnál sokadszor. Ráadásul mindhárom darabot láttam már korábban, mitöbb: itt a blogon is szerepelnek már a Bolero, a “Les Bras de Mer” (korábban: Déja vu) és a Carmen képei.

De eltelt már sok idő, mióta legutóbb tánc-előadáson fotóztam, ideje volt már, hiányzott. Ráadásul azóta új gép is került a kezembe – meg kell hagyni, a D300 más világ a D70s-hez képest… megbízható és gyors AF, kiszámíthatóan jól működő fénymérés, gyorsaság, kezelhetőség. Tulajdonképp csak ennyi a különbség… :) Ja, meg hogy ezek a képek most mondjuk A/3 méretben kinyomtatva is jól néznének ki, hiányzik belőlük a zaj.

A hangmérnök srácnak ezúton is köszönet, elég jó helyre juthattam be fotózni, pedig a kezdés előtt kicsit kérdéses volt még a helyzet…

Visszatérve a táncra: a Bolero még mindig lendületes, mondhatni tüzes. Látványos világítás, ragyogó színek – igazi fotogén koreográfia. A Carment valahogy kevésbé szereti a fénykézőgép – immár másodszor érzem ezt, nem lehet véletlen. Nem tudom miért, de annyi baj legyen… :)

A “Les Bras de Mer” (Tengeröböl) c. duett kedves, emberi és érzelmes. Szerettem ezt a darabot már korábban is, azóta meg talán még inkább. A társulat repertoárjából talán a kedvencem, itt éreztem azt, hogy szívesen végignézném még egyszer. Ha valakinek átjött az Amélie c. film életszeretet, kedvessége és vidámsága – az ugyanezt fogja érezni itt is, és nem csak a sok közös zene miatt.

Végre-valahára ismét eljutottam kedvenc táncegyüttesemhez is… ami mindenképp jó jel. Az elmúlt néhány hónap nehézségei után lassan megint sikerül időt szakítani olyan dolgokra is, amit egyszerűen csak szeretek.

Mint például táncot fotózni. Egyelőre nem előadás, nem voltak csillogó ruhák, táncosokat követő reflektorok – helyette szép lassan alakuló mozdulatsorok, kirajzolódó koreográfia, meg persze munka, küzdelem. Jó dolgom volt, ők már tudták, hogy fotózni megyek, és elég szabadon is mozoghattam egy ideig.

Kedves kis csapat, továbbra is szívesen megyek hozzájuk – a következő előadásokon is igyekszem majd ott lenni. Addig is, néhány kép a próbateremből:

Ha tömören akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, hogy életem egyik legjobb fotózásán vagyok túl. :)

A Magyar BalettSzínház Gödöllő társulatánál töltött néhány hónapot egy spanyol lány (Cristina Porres Morrmeneo), május közepéig – és egyszer csak kitaláltuk, hogy mielőtt hazamegy, csinálhatnánk pár fotót itt Budapesten, ahol felismerhető a környezet, látszik hogy hőn szeretett fővárosunkban van – és afféle portré-szerűségként a képekből az is kiderül, hogy ő ide táncolni jött. :)

Aztán lett belőle más egyéb is, de először felballagtunk a Halászbástyához – itt a közvetlen környezet is szép, a háttér panorámája is látványos, és amolyan képeslaposan budapesti (Parlament, Duna-part…). Nade, nem ért végett itt a történet…

Néhány héttel előtte volt egy előadásuk a Művészetek Palotájában (Bolero, Déja vu, Carmen), ráadásul szeretem is az épületet nagyon (a belső tere a legjobb, amit eddig itthon találtam) – így merült fel, hogy akár oda is mehetnénk. Felhívtam őket telefonon, mondtam, hogy mit szeretnénk – nagyon készségesek voltak, a fotózási engedélyt megkaptuk; ezúton is köszönet érte a MűPa-nak.

A hely pedig több szempontból is szuper volt: béke, csend, nyugalom, turisták tömegei nélkül. Ráadásul volt hely nyugodtan átöltözni, lehetőség és idő gondolkozni, ötletelni – élmény volt, no. Ez előtt sosem dolgoztam még olyan “modellel”, aki láthatóan akarta az egészet, gondolkozott rajta, törte a fejét, hogy mit és hogyan csináljunk, ötletei voltak, stb… végre igazán azt éreztem, hogy ez közös munka.

A közreműködésért köszönet Cristina Porres Mormeneo-nak, a helyszínért és a fotózási lehetőség biztosításáért pedig a Művészetek Palotájának.

(És: ha te is táncos vagy, és lenne kedved hasonlóhoz… keress meg bátran. :) )

Tegnap írtam már a Magyar Balett Színház legutóbbi előadásáról, mitöbb, a Carmen képeit itt is láthatta mindenki. Mozgalmas, színes, lendületes… látványos. Milyen is lehetne? Mégiscsak Carmen… :)

Persze egy ilyen egész estés műsor akkor igazán szép és kerek, ha nem csupán ennyiből áll. Mert azt még az egyszeri zeneszerzőbe is belenevelik a zeneszerző-képzőben, hogy tisztességes zenemű legalább 3 tételből áll: a tempósabb első és utolsó tétel közé kerül egy halkabb, csendesebb.

Megvolt ez most is – akárcsak legutóbb: akkor a Curriculum Vitae duettje, most pedig a “Déja vu” c. duett (illetve a leírás szerint “kvartett”) töltötte be ezt a szerepet. A zene az első hangtól kezdve rögtön megszerettette velem – mert Yann Tiersen a világ egyik legkedvesebb, legszeretreméltóbb filmjének, az Amélie-nek zenéjét jegyzi, és a Déja vu dallamvilága sok helyütt nemhogy hasonlít a filmre, de egy az egyben kölcsönöz részleteket.

És ezt nagyon jól is teszi. Svidró Viktor és Linda Schneiderová tánca szép is, látványos is – és számomra a legtöbb kedvességet, szeretetet hordozta a látottak között.

Persze ne legyünk igazságtalanok, a Carmen és a Bolero nem is egészen erről szól… :)

Szereposztás, miegymás:

Déjà-vu

Zene: Yann Tiersen (Le Phare)
Betanító balettmester: Václav Janeček
Koreográfus-asszisztens: Kéri Nagy Béla
Rendező-koreográfus: Petr Zuska
Nő: Linda Schneiderová / Bogdan Petronela
Férfi: Svidró Viktor / Zaka Tamás

Kvartett nőre, férfira, székre és asztalra.
Egy rajzolat két ember közt, tele gyengéd dialógussal, feszült némasággal, egymásba olvadó és egymást taszító viszonyokkal.
Egy kapcsolat, mely tele meneküléssel és a vágyakhoz való visszatéréssel, és kérdésekkel – ki van mellettem és ki vagyok én…

Az előző két bejegyzésben már emlegetett előadás harmadik (eddig hiányzó) eleme volt a Maurice Ravel Bolero-ja.

Amiről a próbák közben beszélgetve megtudtam ezt-azt. Többek között hogy állítólag Ravel az egész darabot egy kávézó teraszán írta, figyelve egy hajó közeledtét a tengeren. Ennek köszönhető az egészet végigkísérő crescendo, a folyamatos erősödés. És mire odaért a hajó, a lényeg már készen is volt.

Aztán persze nem elhanyagolható tényező, hogy egy híres táncosnő felkérésére, az ő számára írta a darabot – és egyesek szerint az egész egy nagy khm… szerelmi együttlétről szól. Ez az értelmezés, hangulat semmiképp nem áll messze a zenétől, és így az előadástól sem – a ruhák, színek, a mozdulatok mind magukban hordoznak valamit ebből.

Zene: Maurice Ravel
Koreográfus-asszisztens: Linda Schneiderová
Rendező-koreográfus: Egerházi Attila
Előadják: Bogdan Petronela, Szirmai Irén, Christina Porres Mormeneo, Bitó Sándor, Kéri Nagy Béla, Zaka Tamás