Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Előfordul néha, hogy egy esküvő után megjegyzünk valakit, akivel szívesen találkoznánk még – mondjuk menyasszonyként/vőlegényként egy következő esküvőn… ez persze akkor ér igazán valamit, ha viszonzásra talál. :) Vera esetében így történt, egy azóta nagy kedvenccé vált esküvőn, Villányban (pontosabban Kisjakabfalván) találkoztunk, és úgy tűnik, hogy kölcsönösen megjegyeztük egymást. Nem volt triviális, hogy végül tényleg ott is lehetünk Vera és Dani esküvőjén, de végül minden részlet a helyére került, megoldódott, elrendeződött. :) 

Kezdjük a fotós apró örömeivel: azt hiszem, régen volt már ennyire elegáns menyasszonyunk, a hasonló fejdíszeknek pedig rég óta nagy rajongója vagyok… úgyhogy már rögtön a nap kezdetén volt okunk úgy érezni, nem véletlenül szerettünk volna itt lenni. Persze egy esküvő messze nem csak fejdíszekből és kifogástalan öltönyökből áll, van ami kevésbé látható, inkább csak érezhető. Ezt nehezebb is egyetlen képpel illusztrálni, de bízunk benne, hogy a lentebb látható diavetítés már megmutatja: volt okunk az örömre e láthatatlan dolgok terén is. :)

A fényképezőgép érdekes dolgokat okoz egyébként: ha fotózni megyünk egy esküvőre, hirtelen rengeteg részlet és apróság feltűnik, és elkezdünk figyelni rá. Érthető persze: egy esküvő nem egy házasság maga, csupán a kezdete, ezért tűnnek fontosnak azok a részletek, amik talán a jövőről is elárulnak valamit… és most több ilyen, bizakodásra okot adó aprósággal találkoztunk. Leginkább az, hogy szokatlanul odafigyeltek egymásra… és nem csak a “nagy események” pillanatában, hanem a többi, “átlagos” helyzetben is. Úgy tűnt, így szokták – márpedig ez jó szokás, Isten tartsa meg. :)

Végül legalább egy mondat erejéig emlékezzünk meg a Jásdi Pincéről. Önmagában elegendő ok lehetne, hogy az elmúlt néhány évben én még csak jó és még jobb (sőt: szép) boraikkal találkoztam. Emellett most egy utolsó pillanatban történő bejelentkezéssel is kedvesen fogadtak minket, amiért ezúton is köszönet. És végül a lényeg: itt találtuk meg igazán azt, amiért annyira, de annyira szeretek a Balaton-felvidéken fotózni. A teraszt a szőlővel borított domboldalon, a balatoni kilátást, a csendet, békét és nyugalmat, templomtornyot a háttérben és üdítő rozét az asztalon… :)

Ha pedig az esküvőt követő fotózás után egy pohár bor mellett egy igazán jó beszélgetésben találom magam az esküvő előtt még jószerével ismeretlen pár társaságában, az mindenképp azt jelenti, hogy megtaláltuk a hangot – reméljük, hogy ez a képeknek is jót tett, nem csak a fotós érezte magát jobban tőle. A diavetítés után ki-ki eldöntheti. :)

Egy esküvő sokféleképp lehet jó, és éppen ez a szép ebben: mindenki a saját képére formálhatja. A sokféle, szerethető út egyikét láthatjátok a következő képeken: egy esküvőt, ami a „családias” és „természetes” kulcsszavak illusztrációja lehetne. Külön öröm nekünk, hogy a Balaton-felvidéken járhattunk ismét. :)

Reggel egy könnyed és jókedvű fotózással nyitottunk a Balaton partján a két tanúval (a vőlegény és a menyasszony testvérével), még mielőtt ránk köszöntött volna a szaharai viszonyokat idéző hőség. :) Utána visszatértünk a családi nyaralóba, itt gyűlt ugyanis össze mindenki… talán még sosem voltunk ilyen, „otthon” rendezett esküvőn, de az első tapasztalatok alapján nagyon jól működő megoldás ez. Kérdéseket egyedül az vethet fel, hogy mit fognak kezdeni a jövőre kisarjadó rengeteg rizzsel az udvaron… mert a rizsszórás intenzitása alapján a csopaki rizs jövőre tényező lehet a piacon. :)

Vélhetően az idei év egyik legkönnyedebb, vidámabb és barátságosabb diavetítése következik most Zsófi és Zoli esküvőjéről, és persze néhány kedvenc fényképünk a bejegyzés végén:

Olyan esküvőn jártunk, ahol szép lassan mi magunk is elhittük, hogy a vőlegény egy varázsló. Az a fajta, aki egy hamiskás félmosollyal csak annyit mond, “várjatok egy picit még”, vagy “jól figyeljetek” – és aztán a legvalószínűtlenebb dolgok történnek. Mert az csak a kezdet, hogy Debrecen közepén megjelenik egy nosztalgiavillamos a násznépért… de amikor kisétáltatta a násznépet sötétedés után a Nagyerdő szökőkútjához, már szinte meg sem lepődtünk, hogy egyszer csak megjelentek Niki és Laci fényképei – magán a szökőkúton. :)

Nem csak ezért volt persze jó ott lenni Niki és Laci esküvőjén, de a leghangsúlyosabb emlék talán ez marad. Emellett azért az esküvőt megelőző két nap történéseit megvillantó showműsort is nehéz lesz elfelejteni, a nyári kánikulában kalandos úton beszerzett, egész sátrat lehűtő hatalmas propelleres szerkezet sztorijával, a padlásról augusztusban leszedett téligumival, és az elmaradhatatlan fa-szilánkkal együtt… :))

Bizton állíthatjuk, Laci ráérő idejében bátran vállalhatna stand-up fellépéseket is. Rég volt már olyan, hogy a rengeteg lehetséges kombinációban elkövetett kiscsoportos fényképek mindegyikén teliszájjal vigyorgó embereket fotóztam – de ehhez most pont elég volt a minden egyes csoport érkezése előtt odasúgott néhány mondata. Csak arra kellett figyelnem, hogy akkor nyomjam a gombot, amikor épp a mondat végére ért. :)

Szokták mondani, hogy a kicsit rejtélyes, látszólag messzire érő titokzatos hatalommal rendelkező, és ugyaakkor megfelelő humorérzékkel rendelkező férfiak népszerűek a nőknél – úgy tűnik, ez esetben tartja magát a népi bölcsesség:

Volt több régi, kedves ismerős is az esküvőn, és örömmel láttuk, hogy bár Grétáékról nemrég készült a második pocakos-babavárós képsorozat, azért a buli az buli maradt – csakúgy mint a mostanra csinosan gömbölyödő pocakkal érkező Cristina és Gábor esetében. És volt még néhány kedves, már ismerős arc, akikkel reméljük, hogy találkozunk még. :)

Node, a sok szöveg helyett vegyük inkább elő a diavetítést, és néhány kedvenc képünket a bejegyzés legvégén. Fogadjátok szeretettel:

Kisebbfajta ünnep ez a mai blogbejegyzés az életünkben. Először is azért, mert Lili egyike azoknak a gyermekkori barátainknak, akiknek az esküvőjét nagyon vártuk, sokat imádkoztunk érte – és most elérkezett az idő. :) Másrészt pedig azért, mert olyan képeink vannak Liliről és Petiről, amiről régóta álmodoztunk, de nem kifejezetten egyszerű eljutni idáig. De, mint az alábbi két-három képen látszik: megküzdöttek érte, az igazán szemfüleseknek feltűnhet, hogy Peti még a fényképezőgépet is felhozta a hegyre… a Képfényező csapat legifjabb tagjának pedig megmutattuk, mit neveznek hegyeknek. :)

A hegymászás ugyan már önmagában is jó tud lenni, de most ráadásul olyan képek vártak minket odafent, amiért érdemes megküzdeni. Arról nem beszélve, hogy bár virágos-gyűrűs képet már láttunk, Eszter havasi gyopáros kompozíciója úgy érzem, menő. :)

A Júliai-Alpok persze nem csak azért gyönyörű vidék, mert ilyen fenséges hegyek vannak arrafelé – érdemes időnként a völgyekbe is leereszkedni, a jéghideg, türkiz vizek közé:

Az pedig már csak a “hab a tortán”, hogy a bledi tó partján romosodó ódon villát is meglátogattuk – évek óta szerepelt a bakancslistánkon, de érthető okokból nem volt triviális eljutni ide. Most sikerült. :)

Nagyon nehéz volt ehhez a blogbejegyzéshez “néhány” kedvenc képünket kiválogatni (ld. lentebb), úgyhogy hadd ajánljuk inkább mindenkinek, de leginkább Lilinek és Petinek nagy szeretettel a diavetítést. Legyen sok örömötök benne, és leginkább egymásban, Isten áldjon titeket! :)

A képek kattintás után nagyobbra is nőnek ám, sőt: lapozhatóak is lesznek! :)

Talán a kedvenc idei képem… :)

Azt megtanultam az elmúlt évek során, hogy mindenki kicsit mást lát ugyanazokban a képekben – úgyhogy én azt emelném csak ki, ami a számomra kitűnik Évi és Jonathan esküvői fotóiból. Legalábbis a számomra van ugyanis valami különleges az arcukon, amit ugyan láttam már az esküvőn is, de még inkább feltűnt, amíg a képekkel dolgoztam.

Maradva az időrendi sorrendnél, és a készülődésnél kezdve: szerintem sosem voltak még ennyire erős, “apa-fiú” kapcsolatot ábrázoló képeim. Annak ellenére (vagy talán éppen azért?), hogy semmit nem kértem tőlük külön, csupán annyit, hogy próbáljanak a fényben tartózkodni, le voltam nyűgözve a sok ici-pici részlettől, atyai gesztustól – és attól, amilyen természetesnek tűnt mindez, ahogy Jonathan fogadta. A számomra tanulságos volt: nem volt túl sok, egyszerűen csak természetes – de egy olyan világos értelmezése és átélése az atyai és fiúi szerepnek, ami ritkán ennyire szemmel látható.

Másodszor, ami talán a legfontosabb: nézzétek végig a képeket a tekintetekre, részletekre és érintésekre fókuszálva (és felejtsétek el a környezetet, a pózokat, mindent ami “nagy”): ez a két ember a lehető legnyilvánvalóbban szereti egymást. Jó látni azt az igazi, tiszta, gyermeki örömöt, amivel egymásra néznek – érdemes egy pillantást vetni például arra a képre, ahol a szertartás kezdetén, a bevonulás után végre ismét egymás mellett állnak.

Igazából nem tartozunk a fanatikus fekete-fehérben dolgozó fényképeszek közé, sőt: inkább színesben látjuk a világot. Ennek ellenére a fekete-fehér segít kiemelni, ha van valami különleges a képben – az arckifejezést, érzelmeket, apró részleteket… egy darabig töprengtem, hogy miért működnek Évi és Jonathan portréi ennyire jól fekete-fehérben – és ekkor fedeztem fel ezt a “gyermeki örömöt”, és értettem meg mindent. :)

Mi mást kívánhatnánk Évinek és Jonathan-nak, minthogy őrizzék meg ezt az örömet egész életükre. Mi most annyit tehetünk, hogy segítünk megőrizni az emlékét, hogyan kezdték meg a házasságukat – úgyhogy vessetek egy pillantást a bejegyzés végén a kedvenc képeinkre, és persze a diavetítésre:

A képek kattintásra nagyobbra nőnek, sőt: lapozhatóak lesznek! :)

Talán a kedvenc idei képem… :)