Képfényező blog | fotók, gondolatok…

A továbbolvasás előtt szeretnék megkérni mindenkit, hogy gondolkodjon el azon, milyen esküvőt szeretne – és írjon fel egy papírra öt kulcsszót (akinek már volt esküvője, az is felírhatja, hogy ma mit gondolna a legfontosabbnak). Akinek van kedve, hozzászólásként is beírhatja lentebb. :)

Jó volna látni valamiféle statisztikát, hogy egyes szavak milyen gyakran szerepelnek – mindenesetre azt hiszem, hogy bár talán nem lenne egészen toplistás, a “meghitt” és a “bensőséges” szavak azért elő-előkerülnének. Az oda vezető utat mégis sokszor rossz helyen keressük, azt hiszem. Pedig tulajdonképpen két képben benne van minden, ami Naómi és Tamás esküvőjét nehezen feledhetővé tette a számunkra – és ezek egyike sem igényel komoly szervezést vagy logisztikát… viszont kiderül, hogy egy esküvő mikor lesz bensőséges és meghitt. Például a nagy szeretettel, és kézzel egymásnak megírt levelektől, és attól, hogy ezen a napon is időt akartak és tudtak szánni arra, hogy kicseréljék, elolvassák, és jobban értsék, mit jelent mindez a másiknak, mit érez most. Másrészt, az talán nem véletlen, hogy a meghitt szavunkban ott bújik meg a hit. Az a hit, ami nem ül ugyan a kirakatba és nem tolakodik, de odafigyelő ember számára nyilvánvalóan áthat mindent, amibe ők ketten (és a család) belekeverednek. Egészen kis nüanszokból is meglátszik ám, amikor az imádság nem szertartás, hanem az élet megszokott része…

Volt persze sok más szép élményünk is ezen a napon – még mielőtt valaki azt hinné, hogy a megható, torkunkba gombócot növesztő pillanatok kizárnák a sok mosolyt, ölelést, vidámságot és mókázást. És persze ezúton is köszönjük a lehetőséget, az Operaházban fotózni mindig különleges élmény. Amiért pedig különösen is hálásak vagyunk: elméletileg egy esős napot a fotós külön csapásként kellene megéljen, de ez olyan nap volt, hogy legalább háromszor kezdett el esni, és ugyanennyiszer éltük át, hogy eláll – majd kisüt a nap. És azok a pillanatok, amikor a napfény elkezdi szétnyitni a párát, egészen gyönyörű fényeket hoznak. :)

Van még sok-sok kedvenc képünk a bejegyzés végén, lapozzgassátok bátran – de elsőként hadd ajánljuk figyelmetekbe a diavetítést: szándékaink szerint segít újra átélni ezt a szép őszi napot. :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Galyatető, parádés kilátás, Mátra, bükkerdő, pitypangok, fátyolos fények, lemenő nap, … mi is hiányzik még ahhoz, hogy az esküvői fotósnak szép napja legyen? Ja igen, érzelmek, élet, és egy páros, akikre valahogy jó ránézni. :)

Nincs is talán nagy szükség rá, hogy hosszan magyarázzuk, miért szerettük ezt a kora őszi (késő nyári?) napot nagyon… a képekről úgyis kiderül. Számomra (= Attila) a “két életem” egy érdekes találkozása is volt ez a nap, Peti évekkel ezelőtt nálam diplomázott a Műegyetemen, az egyik legértelmesebb hallgatóm volt az évek során… jó látni, ahogy épp az élet egy következő, fontos lépcsőjét veszi. Nyilván nem az utolsót – ki tudja, hátha találkozunk még. :)

Nem tudom pontosan megmagyarázni, hogy történik ez – de vannak párok, akikkel valahogy minden különösebb igyekezet nélkül, rögtön egy hullámhosszra kerülünk. Ezt fotózás közben egyrészt onnan szoktam észrevenni, hogy nagyon jól érzem magam, másrészt árulkodó szokott lenni, hogy valahogy pont ugyanazoknak a képeknek örülünk. Így nem kell hosszan magyarázni, mit szeretnék én és mit szeretnének ők – mert pont ugyanazt, és szavak nélkül is működik. Ez Dóri és Peti esetén igazából már a Balaton-felvidéki jegyesfotózás elején megtörtént (az egyik legszebb idei képsorozatunkat köszönhetjük nekik!), és az esküvőn pont ezzel a jó érzéssel folytattuk. Keresgéltük a fényeket, háttereket, színeket – és ha megvolt, mielőtt bármit kértünk volna, már öröm volt rájuk pillantani. Több ez, mint kifinomultan szépnek, vagy megnyerően jó arcúnak lenni – mert sokkal fontosabb itt, hogy két ember hogy áll egymásnak. Ez esetben kétségkívül jól. :)

Amíg a diavetítés is elkészült, volt pár napunk Nikivel nézegetni a kész képanyagot – kicsit azzal a jó érzéssel, ahogy talán egy jó cukrász nézeget egy kész tortát, mielőtt az asztalra kerül és felszeleteli. Már tudjuk, mi van benne, de még nem bontottuk ki. Megszerettük… de most itt az idő közkinccsé tenni – úgyhogy fogadjátok szeretettel a diavetítést lentebb, illetve néhány kedvenc képünket a bejegyzés végén. :)

Nem bírom nem megjegyezni: Képfényező ‹3 Daalarna – idén már nem az első meseszép ruhájukkal találkozunk, és csak gratulálni tudunk hozzá! Látszólag nehéz ezen a terepen újat mutatni, de nekik mégis sikerül messziről felismerhető, ugyanakkor harmonikusan szép dolgokat mutatni.

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Sokféle válasz létezik arra a kérdésre, hogy miért szeretek esküvőket, menyasszonyokat és vőlegényeket fotózni. Ha ráadásul ismerősökről van szó, hatványozottan igaz: boldognak látni embereket, akiket szeretsz, egyszerűen lélekemelően jó (avagy: “felbecsülhetetlen. Minden másra ott a…” :)

Két nagyon boldog embert látok itt, akiket ismeretek és nagyon szeretek jó néhány éve… és éppen ezért is nagyon jó őket ilyen boldognak látni. A kedvenc képeimen semmi “szakmai extra” nincs, azt hiszem… de ez a két arc, a mosoly, a csillogó szem valahogy most többet ér mindennél. Ennyire mosolygós képsorozatom azért nincs olyan sok, úgyhogy mindenféle zavaró képelemek, fényviszonyok és más egyebeket helyett figyeljetek az arcokra! :)
Igyekeztem persze én is legfelelő fényfoltokat és más hasonlókat találni, ha már megkértek, hogy hozzam magammal a fényképezőgépet – de nem ez most a lényeg. :)

Annyit azért be kell vallanom, ha Feri bácsi nem figyel oda, szívesen hazajöttem volna ezzel a csinos kis angol telivérrel… és hát, igazán jól állt e jóvágású úrvezető kezében is. Mégis, a képek alapján úgy tűnik, hogy az autók iránt állítólag némi érdkelődést mutató vőlegény figyelme mintha mégis egész másfelé kalandozott volna… Ági, ugye feltűnt?! :)

Fogadjátok szeretettel a diavetítést, és néhány kedvenc képünket itt, a bejegyzés végén! :)

A képek kattintásra nagyobbra is nőnek ám! :)

Be kell valljam, Noémi és Zsombor esküvőjének a legelején még csak egyetlen ok miatt örültem nagyon: régóta szerettem volna egy igazi vörös hajú menyasszonyt is látni (és fotózni)… mert az menő. :) Egyszerű indoknak tűnik, de ha ráadásként elmondom, hogy van némi családi indíttatás is ebben (édesanyám, és az első gyermekünk is a nagyonmenő vöröshajúak táborát erősíti), akkor talán még inkább érthető. :)

Végül azonban lett még jó néhány további, lelki és emberi szempontból alighanem mélyebb okom is örülni, hogy ott lehetettem. Az alábbi két kép (a számomra legalábbis) nagyon jól megmutatja, miért: mindkettejüket körülvevő testvérek, család, az a tapinthatóan barátságos közvetlen hangulat – az élet, a maga legtermészetesebb, és legszívmelengetőbb valójában.

Azután még valami, amiért hálás vagyok Zsombornak és Noéminek: bár viszonylag sokfelé szoktunk kirándulni ebben a gyönyörű országban, a Cserhát eddig kimaradt (vagy legalábbis igen régen láttuk). Pedig ahol ilyen dimbes-dombos vidékek és lankák várják az embert, oda érdemes menni. :)

És hogy a könnyen látható dolgokról ismét ember belső dolgaira váltsunk: azok a tekintetek a fogadalomtétel körül megkapóak voltak. Szülők, testvérek, barátok… sokak arcára elég volt egy pillantást vetni, hogy lássuk, mit is jelent egy házassági fogadalom valójában. No de, hogy ne csak a saját örömeimet soroljam, mondok egy jó hírt nektek is: végre elkészült mind az összes fénykép, és így össze tudtuk állítani a diavetítést is (amit itt mindjárt megis nézhettek); és össze tudtam válogatni a kedvenc képeimet is (lentebb, a bejegyzés végén) – fogadjátok szeretettel!

A képek kattintásra megnőnek ám! :)

Galéria

Klári és Zoli volt az első olyan pár, aki ránk bízta az esküvőjét 2016-ban. Könnyen hagytunk magunkat, az első egy-két levélváltás és egy rövid beszélgetés után kiderült, hogy nagyon kedves emberekre, és emellett igazán szép helyre is számíthatunk. Reméljük, hogy ők sem bánták meg azóta az elhatározásukat – mi utólag is örülünk nekik. :)

Nem csak azért, mert Szilvásvárad környékét gyerekkorom óta nagyon szeretem… de biztosan számít ez is. Az a figyelem, kedvesség és nyitottság, amivel fogadtak minket (mind ők, mind a család), szebbé is tette a napot, és biztosan sokat segített abban, hogy talán ne csak a távolról szemlélődő kívülálló nézőpontjából lássuk a kicsit párás tekinteteket, széles mosolyokat, legördülő könnycseppeket, vagy a meglepetés-vendég által kiváltott (nagymamát megtáncoltató!) lelkesedést. :)

Kedves Klári és Zoli: külön is hálás vagyok azért a türelemért, amivel a kissé hosszúra nyúlt munka végét, és a képeket vártátok – reméljük, hogy a végeredmény sok örömet fog még okozni a következő évek során. Fogadjátok szeretettel a diavetítést, és néhány kedvenc képünket a bejegyzés végén (nehéz volt válogatni, ennél nem sikerült rövidebbre fogni a válogatást):