Képfényező blog | fotók, gondolatok…

Eszert és Rolit 2018 őszén fotóztam először, amikor kisbabáikat várták.

Alig több, mint egy év elmúltával ismét lencsevégre kaphattam őket, Peti és Marci 1 éves szülinapja alkalmából.
December egyik legborúsabb napjára tűztük ki a fotózás időpontját, de szerencsére volt a lakásnak néhány olyan zuga, ahol a beszűrődő világosság megfelelő körülményeket biztosított a fényképek elkészítéséhez.
Borús idő ide, vagy oda, a család minden tagjából áradó szeretet csodás képeket eredményezett. Fogadjátok őket szeretettel!

Szokták mondani, hogy egy gyermek vagy unoka összehoz egy családot – Timon esetében ez szó szerinti, földrajzi értelemben is igaz. Adódott ugyanis a pillanat, amikor a több országban, egymástól meglehetősen távol élő szülők, nagyszülők és persze az unoka éppen mind egy helyen, méghozzá egy remek helyen, Budapesten voltak… és nekem már csak egy rövid sétára kellett vállalkozni, hogy néhány családi fotón mindenkit egyszerre szerepelhessen. Mivel a nagyszülőktől nem kértem külön engedélyt, hogy itt ország-világ elé tárhassam őket, be kell érnetek egy képpel, ahol Timon és egyik nagypapája zavarba ejtően keveredik… de el kell hinnetek, hogy van két nagymama, két nagypapa, összesen 4 fejjel, 8 lábbal és 8 kézzel. :)

Jó is volt Timiéket hosszabb idő után újra látni, amikor utoljára találkoztunk (és fotóztam is őket), még csak egy gitárt szorongattak a kezükben a Duna-parton, azóta új kihívások után néztek. Azóta Timon segít kitölteni a rendelkezésre álló idejüket – de ahogy elnéztem, jól megvannak. :))

A családi fotózásokban (is) az a szép, hogy nagyon sokfélék lehetnek… de a télen volt egy olyan élményem, ami mindenképp különleges. Mert azért egy családból öt generáció hölgyet együtt látni, az tényleg ritka; de mint a lentebbi képek mutatják, van azért rá példa. :)

Mert a picilány mamája, nagymamája, dédnagymamája és üknagymamája is itt van a képeken. Amelyek közül, ha lehet személyes kedvencet választanom, akkor a két legtávolabbi generáció párosát emelném ki – mert mérhetetlenül aranyosak azon a kanapén. Kicsit meghatottan, kicsit zavarban, de mindenképp nagyon-nagyon kedvesen. :)

Időnként egészen meglepő, hogy tényleg már azelőtt megkapunk dolgokat, hogy igazán kérnénk vagy tennénk érte: éppen csak elkezdtünk Julival azon gondolkodni, hogy ha már az elmúlt évek során ilyen sok kedves ifjú párt fényképeztünk, és amúgy is kifejezetten szeretünk gyerekeket és családokat fotózni, akkor valahogy meg kellene újra találnunk egymást… És akkor egyszer csak megcsörrent a telefon, és ránk találtak ők:

Vidám nyári délutánt töltöttünk együtt, ami csak tovább erősítette az elhatározást. Esküvőket is azért fotózunk, mert szeretünk emberek között lenni, jó az embereket összefűző kapcsolat látható jeleire vadászni – és ez gyerekek és szüleik esetében legalább annyira igaz, mint ha párokat fényképeznénk. Endrével ráadásul nem is volt nehéz dolgom, igen gyorsan megszokta (beletörődött?), hogy ott vagyok, és onnantól “gyerekjáték” volt… :)

Sőt, olyannyira jól viselte magát, hogy még a szülők (a “Gabik” :) ) is kaptak pár ajándék percet, és ezt ki is használtuk néhány közös kép erejéig. Az egyik kedvenc képem közvetlenül ez után készült Endréről – ez az elnéző mosoly itt épp a szüleinek szól:

Aki a blogon láthatóknál több képre is kíváncsi, annak hadd ajánljuk a zenés diavetítést is:

Előfordul sokszor, hogy a fényképezés valahogy felüdít. Sőt, legtöbbször így van, ezért szeretjük. Embereket fotózni pedig akkor lehet jól, ha szeretjük, szeretni tudjuk őket – gyerekek esetén ez kifejezetten könnyen szokott menni. Még akkor is, ha az amúgy mindig jókedvű, mosolygós és kiegyensúlyozott kisasszonynál rögtön eltörik a mécses, ahogy belépek az ajtón. :)

Azért ha már lenne fiam, bemutatnám neki… :)

A nagyobbik pici lányra már a szemfülesek emlékezhetnek (innen és innen), Hangira még nem, úgyhogy itt volt az idő:

“Hát te meg mit akarsz itt?”

Azt szoktuk mondani, hogy inkább a fényképezőgépet vigyük a gyerekekhez, mint a gyerekeket a fényképezőgéphez. A műterem, és minden kitalált környezet idegen, mű, és éppen a természetessége, a gyermeki őszintesége vész el. Így történt ez most is, és még inkább megerősített ebben a gondolatban – az otthon és a család hozzátesz a képekhez, és az egész hangulatához valamit, amit kár volna elvenni.

Egy idő után rájöttünk: Saci már fényképez. :)